You are here

Sveci, blaženi i sluge Božije

pl. 2021.10.17.
pl. 2021.10.17.

CLAVARIOI BOLDOG BALTAZÁR

ferences prezbiter (1419-1490)
Blaženi Baltazar Ravaschieri iz Chiavarija

   Családi neve: Ravaschieri*. Gazdag grófi családból született a liguriai ten- gerparti Clavario*-ban. Életrajza kiemeli, hogy édesanyja vallásosan nevelte s különösen a szent tisztaság szeretetére, úgyhogy - tanúk állítása szerint - egész életében nem vétett a tisztaság erénye ellen. Ennek alapján őt ferences Szent Alajosnak nevezhetjük. Családi körülményeik is hasonlók voltak. A gazdagság, főúri udvar nem kedvez az ártatlanság megőrzésének.. Szent Alajos is kiskorá- ban illetlen szavakat tanult el a katonáktól, melyeket egész életében siratott, mintha bűnök lettek volna. A tisztaság megőrzése nála is küzdelmet kívánt: az érzékek fékezését, imát, önmegtagadást.

   S aki ilyen módon tiszta marad, an- nál a szerzetesi, papi hivatás jó talajra talál. Szent Alajos jezsuita lett, Baltazár ferences. Egész biztosan hatással volt hivatása kialakulására az akkoriban bontakozó obszerváns mozgalom. Sienai Szent Bernardin és Sarteanoi Albert éppen Baltazár ifjúsága idejében járt észak-Itáliában. Kiváló szellemi képessé- gekkel rendelkezett: pappá szentelése után évekig a teológiát tanította a gen- uai rendtartományban, majd tartományfőnök lett. Természetesen ő is az obsz- ervancia híveként vezette tartományát, s olyan erényekkel is ékeskedett, melyek nem voltak magától értetődők egy grófi sarjnál. Keményen böjtölt, zöldségen, főzeléken, kenyéren és vízen; kopottas ruhában járt, s nem urasko- dott, hanem úgy szolgált a testvéreknek, mint aki a legutolsó. Mint más, ko- rabeli ferences szónok, ő is fényes sikereket ért el, a nép özönlött szószékéhez, s csak Isten a tudója a gazdag aratásnak, mely munkája nyomán termett.

   A tartományfőnökség letelte után egy eldugott helyet választott magának Binasco* közelében, mely még a genuai provinciához tartozott; s ott folytatott benső életet, de amellett igét hirdetett, gyóntatott, ezt még akkor is tette, ami- kor betegsége miatt már a templomba se tudott elmenni. A hagyomány tud róla, hogy egyszer az erdőben, ahol imádkozott, havazás közben rá nem esett hó, egyszer pedig cellájában a Boldogágos Szűz megjelenésével tűntette ki. 73 évesen hunyt el: halálakor magától megszólalt a rendház harangja. Mind- járt szentként kezdték tisztelni: épségben maradt holttestét a templomban márványsírban s a földtől felemelve tisztelik. Tiszteletét XI. Plusz pápa 1930- ban erősítette meg.

   „Igehirdetésünk nem megtévesztő vagy hamis szándékból ered, és csalás- sal sem jár, hanem úgy beszélünk, mint akiket Isten alkalmasnak ítélt, hogy rá- juk bízza az evangélium hirdetését.” (1 Tessz 2, 3-4.)

Imádság:

Istenünk, te botladozó szolgáid előtt az üdvösség útját szentjeid példájával és közbenjárásával egyengeted. Add meg jóságosan, hogy Boldog Baltazár példája közelebb segítsen minket hozzád.

Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

ALKANTARAI SZENT PÉTER

svećenik, utemeljitelj bosonogih franjevaca (1499-1562)
Sveti Petar Alkatranski

   Spanyolország egy kis városában, Alcantarában született. Teológiát a sala- manca*-i egyetemen végzett, s innen lépett be az obszerváns ferencesekhez. 1524-ben szentelték pappá. Utána több kolostorban lett házfőnök, mialatt missziós körútakat tett. Főleg a megfeszített Krisztusról prédikált, s a népmisz- szió végén a valóságos kereszt nagyságú keresztet állított fel, hogy a miszió- nak maradandó emléke legyen. Egyszer valaki kérte, tanítsa meg jól imádkoz- ni.

   Péter erre megírta az imádságra vezérlő kalauzt, amit hamarosan „Az elmélkedés aranykönyve” néven adtak kézről kézre. A könyvről XV. Gergely val- lotta, hogy a Szentlélek közreműködésével készült. 1538-ban tartományfőnök lett. Megpróbálta az általa elgondolt szabályzatot elfogadtatni, de ezt rendtár- sai az 1540-ben tartott káptalanon nem fogadták el. Ezért amikor hároméves hivatala lejárt, nem vállalta újra a tartományfőnökséget, hanem a portugáliai Arabidába remeteségbe vonult, ahol néhány társával szigorú szabályok szerint élt. Három évvel később visszahívták tartományába, ahol az ellenkezések da- cára sikerült a pápa jóváhagyásával több szigorú reformkolostort alapítani. Ezekből 1561-ben új, önálló tartományt szervezhetett meg (alkantarínusok.).

Nagy Szent Teréziát tanácsaival támogatta a kármeliták reformjának ügyében: személyesen is fölkereste, levélben is kifejtette véleményét, különösen a sze- génység evangéliumi tanácsát illetően. „Isten tanácsa csak jó lehet - írta -, és e tanácsok megtartása csak azok számára nehéz, akik nem hisznek vagy nem bíz- nak eléggé az Úrban, mert csak emberi okosság vezérli őket. Isten az erőt is meg tudja adni e tanácsok megtartásához.” Szent Terézia így jellemzi Pétert: „Sovány, száraz testét fagyökérhez hasonlíthattad volna, mert csak csont és bőr volt az egész ember. Mégis annyi jóság, kedvesség s oly nagy életszentség töltötte el, hogy jóllehet nagyon szűkszávú volt, senkit sem hagyott válasz nélkül...

   Minden harmadik nap evett, de extázisai idején még tovább is étlen-szomjan volt.” Ha- lála olyan volt, mint élete: térden állva~halt meg, miközben rendtársait buzdí- totta. Halála órájában Szent Teréz látta Péter lelkét a mennybe szállni. Később megjelent Teréznek s azt mondta: „Ó boldog vezeklés, mellyel ekkora dicsősé- get érdemeltem ki.” Az Egyház 1622-ben avatta boldoggá, 1629-ben szentté.

Szent Teréz írja: „Az Úr egyszer megígérte nekem, hogy mindaz, aki Péter nevében kér tőle valamit, megkapja. Én magam tapasztaltam sok ügyemben, hogy amit Péter oltalmába ajánlottam, a kívánt módon sikerült, amint ezt megadta az Úr, akinek dicséret, tisztelet és dicsőség legyen mindörökkön- örökké.”

 

Imádság:

Istenünk, te Szent Pétert a csodálatraméltó bűnbánat és a legmagasabb szemlélődés kegyelmével tűntetted ki: engedd kegyesen, hogy érdemeinek segítségével testünket mi is megfékezzük, és így a mennyei ajándékok részesei lehessünk.

A mi Urunk Jézus Krisztus által.

 

     

Kapisztrán Szent János

Capestrano, L'Aquila, Olaszország 1386. -Újlak - Ilok (Horvátország) 1456.október 23.
Sveti Ivan Kapistran

   Kapisztrán Szent János olaszul Giovanni da Capestrano (Capestrano, 1386. június 24. – Újlak, 1456. október 23.) itáliai teológus, hitszónok, inkvizítor, a nándorfehérvári diadal hőse, Magyarország és a tábori lelkészek védőszentje.

   János Dél-Itáliában, a mai Abruzzi tartományban található Aquila közelében, Capestrano faluban született. Apja "északi báró", minden valószínűség szerint német származású zsoldoskapitány, mert a család később Tedeschinek, azaz Németnek nevezte magát. Az Anjou uralkodókkal költözött délre, és végül a nápolyi király hűbérese lett. A Nápolyi Johanna körül kialakult hatalmi viszály miatt sokat szenvedett a környék, és bizakodva tekintettek a határozott idegen úrra. Tőle azt remélték, hogy megvédi a népet. De hamarosan, 1392-ben életét vesztette, és ellenségei könyörtelenek voltak. János gyermekkorának egyik szörnyű élménye volt, hogy a szeme láttára égették fel atyja várát.

   János ifjúkorában világi életet élt, jogot tanult, a perugiai egyetemen a jogtudós Pietro de Ubaldis tanítványa volt, sikeres bíró és csakhamar a nápolyi törvényszék elnöke lett. 1412-ben Nápolyi László Perugia kormányzójává nevezte ki. Mivel a város az idegen uralom elleni zavargások helyszíne volt, János azt kapta feladatul, hogy kemény kézzel állítsa helyre a rendet, amit sikerrel teljesített is. 1416-ban azonban a szomszéd tartományi központ, Rimini ura elfogta és börtönbe vetette. A fogság alatt János kétségbeesésében elvetette egész korábbi életét, és amikor sikerült kiváltani a fogságból magát, 1416. október 4-én belépett aferences rendbe.

   Sienai Szent Bernardin tanítványa lett. Őt követve pappá szentelésétől 1420-tól kezdve nagy hatással tartotta prédikációit számos városban. Nevének hallatán akkora tömeg gyűlt össze, hogy a templomok nem tudták befogadni az embereket, így aztán többnyire a tereken tartotta prédikációit. Amikor nem prédikált az eretnekséget ostorozó műveket írt. Az igehirdetés közben tevékenyen támogatta Szent Bernardin reformjait, melyek főként a renden belüli szigorúbb hierarchikus fegyelmet irányozták elő. Sziénai Bernardinhoz hasonlóan különös tiszteletet tulajdonított Jézus Szent Nevének, ami miatt őt iseretnekséggel vádolták meg. 1429-ben Jánost más obszerváns szerzetesekkel együttRómába rendelték és társai, mint kiváló szónokot őt bízták meg, hogy tisztázza őket a vádak alól, ami a bíborosi testület előtt sikerült is neki. Hamarosan már az inkvizíció fő vezetőjeként tevékenykedett Ferrarában, Velencében, majd Szicíliában.

   IV. Jenő és V. Miklós gyakran bízták meg követi feladatokkal, amelyek teljesítése során nem válogatott az eszközökben. 1439-ben őt küldték követségbe Milánóba és Burgundiába, hogy V. Félix ellenpápa működését megakadályozza, 1446-ban a francia király udvarába helyezték pápai nagykövetként, ahol 1449-re sikerült végleg felszámolnia az akkor már 70 éve fennálló avignoni ellenpápaságot.

   1451-től működési helyét a Habsburgok bécsi udvarába tette át, mint a pápa apostoli nunciusa. Szolgálatának ideje alatt bejárta a Német-római Birodalom, Csehország és Magyarország területét. Huzamosabb időt töltött IV. Kázmér lengyel királynál is. A 15. század itáliai prédikátorai közül az egyetlen volt, aki Itálián kívül is nagy hatást gyakorolt. Az inkvizíció vezetőjeként az eretnekek üldözését irányítottaLengyelországban, Németországban, Csehországban, Magyarországon és Moldvában, ami sok ezer ember kivégzését jelentette. Mindenekelőtt azonban a csehországi husziták német és magyar földön is rohamosan terjedő vallási mozgalmának kiirtását tűzte ki célul. Kapisztrán János mindent elkövetett a cseh husziták és a római pápa küldöttei közötti béketárgyalások megakadályozására, mert mindenfajta békés megoldásban az eretnekséggel való összejátszást látott

   Végül, miután 1453-ban Konstantinápoly elesett, 1454-ben III. Kallixtusz pápa a hetvenes éveihez közeledő Kapisztrán Jánost küldte, hogy prédikációjával főként Németországban azOszmán Birodalom ellen gyűjtsön kereszteseket. 1455-ben Magyarországra érkezett és a török elleni széles nemzeti összefogás létrehozásán fáradozott. A korábbi sikertelenséggel nem törődve 1456 tavaszán újra lelkesen fogott hozzá a keresztesek toborzásához. A sikeresen összegyűjtött sereggel 1456 nyarán Hunyadi János táborába sietett, hogy segítse a nagy hadvezért Nándorfehérvár (Belgrád-Szerbia) megvédésében, melyet akkor már II. Mehmed szultán serege ostromolt. Hunyadival együtt seregével sikeresen törve át a török hajózárat bejutott a várba, ahol az ostromlottak nagy lelki segítségére volt. Az ostrom alatt mindvégig buzdította a harcolókat, akik sikerrel verték vissza a megújuló rohamokat. A sikeren felbuzdulva bátor tettre szánta el magát. Keresztjét a magasba emelve vezette lelkes keresztes seregét a meglepett törökre. Ezt látva Hunyadi is kitört, és az egyesült sereg elsöpörte az ostromlókat.

   Kapisztrán János nem sokkal a diadal után a táborban dúló pestis áldozata lett. Betegágyán a Szerém vármegyei Újlakon maga V. László király is meglátogatta. Kívánságára a pápától küldött kereszttel ékesített ruhában temették el.

   III. Kallixtusz pápa a keresztesek győzelmének örömhírére vezette be az Urunk színeváltozása új ünnepet a katolikus egyházban, és a győzelem emlékét őrzi a déli harangszó is, amelyet a harcolók megsegítésére rendelt el még az ostrom előtt. Kapisztrán Jánost1690-ben VIII. Sándor pápa szentté avatta. Bár holtteste a török uralom zavaros éveiben örökre eltűnt, a magyar katolikus egyházma is saját szentjeként emlékezik rá. Szobrát 1921-ben a budai várban a helyőrségi templom előtt állították fel. Halálának napja, egyben emléknapja október 23.

   Kapisztrán János kápolna Újlakon (Ilok), amely a vár oldalában található.

   Az újlaki templomban, a bejárat mellett balra található Kapisztrán János emléktáblája horvát nyelven. A templom oltárképén szintén Kapisztrán János alakja látható, amint zászlóval a kezében vezeti harcba a parasztkatonákat.

   Ide, Újlakra hozták a pestisben megbetegedett Kapisztrán Jánost, aki itt halt meg és itt is temették el. Sírját a város török kézre kerülése után feldúlták, holttestét meghurcolták. A bátor egyházfi Kapisztrán János emlékét ma az oltár előtti új sír őrzi. A Maradványokat a harcos lelkületű szentnek tulajdonítjá

Tavelić Szt. Miklós

(Šibenik, kb 1340. - Jeruzalem, 1391.november 14.)
Sv. Nikola Tavelić

Tavelić Miklós (olvass: távelics) vagy Nikola Tavelić, Tavilić  az első horvát szent, ferences, vértanú.

   Nemesi családban született 1340 körül; Miklós ferences lett a Bribir-városban, a Šubići- nemesi család székhelyében. 1365 körül felszentelték pappá és mint misszionárius Boszniába ment 1372 körül, ahol a bogumilok között 12 éven keresztül sikerrel tevékenykedett. Alverenski Bartul fráter, Boszniai vikariátus vikáriusa, XI. Gergely ösztönzésére, 1372-ben tulajdonképpen 60 példás ferencest arra a küldetésre hívott össze, köztük Miklós frátér is volt. Azok a misszionáriusok 50 ezer eretneket a katolikus valláshoz megterítették.

   1384-ben - 12 év boszniai missziós tevékenység után - elment Palesztinába Aribert Deodat, Narbonai Péter és Cunei István fráterrel[3] fráterekkel együtt.

   1391. november 11-én, Nikola társaival elment az iszlámi vallási kadi vezetőhöz a Sziklamecsetbe Jeruzsálemben, azzal a szándékkal, hogy meggyőzze a keresztény tanítás igazságáról. A kadi feldühödött és halállal megfenyegette, ha nem megtagadnának Jézust; de ez a halállal való fenyegetés sem rettentette vissza a katolikus hitüktől. A vezető a fenyegetést valóra váltotta és kimondta a halálos ítéletet. A környező muzulmánok, akkor megtámadták Miklóst és társait. Három napig bántalmazták őket, addig a kadia ítéletét a világi bíróság is szentesítette; ezután november 14-én a környező csőcselék kardokkal a darabakra szétvagdalta ferenceseket és máglyára dobták.

   Mind a négyen vértanúhalált szenvedtek Jeruzsálemben a Jaffa kapunál. A halálos ítélet végrehajtásánál jelen volt fra Gerardo Calveti, a Sióni Szent Megváltó kolostor-rendház gvárdiánja a az Utolsó vacsora terme. Ő leírta Martin Šibenčaninnal együtt vértanúhalálukat és elküldte Vatikánba, Lipcseba, Šibenikbe és más helyekre.

   Mindjárt megkezdték Európaban tisztelni mint vértanúkat november 14-ére, különösen Šibenikben. XIII. Leó megengedte Nikola tiszteletét 1889. június 6-án Fosco sibeniki püspök kérésére. A két háború között terjedt Nikola tisztelete különösen volt Jugoszlávia területén. A Második világháború kezdete akadályozta az 1941-re tervezet szenttéavatását. A munkálatok a kanonizációkörül szerencsésen végződtek ás a pápa VI. Pál szentté avatta Miklóst Rómában Róma, 1870. június 21-én – vértanútársaival együtt.

   Szent Nikolai Tavelić tiszteletére épültek templomok és oltárok hazájában és minden kontinensen, az írók és művészek megörökítették alakját (szobrok, képek, irodalmi és zenei művekben). 1937-ben horvát katolikusok oltárt emeltek Jeruzsálemben a cseh kápolna belsejében a Olajfák hegye lejtőjén. Ma a kápolna nem látogatható, mert a Szentszék Jeruzsálemi diplomáciai székhelyén belül van.

   XIII. Leo boldoggá avatta1889, június 6-án.

   VI. Pál pedig szentté avatta Rómában 1970, június 21-én.

   Szentté avatásának legnagyobb érdeme volt az ismert horvát ferences Crnica Ante fráternak, aki inteziven angazsálta magát 1958. évétől.

   Mint védőszentjüket tisztelik üldözést szenvedő keresztények, szerzetesek, papok, misszionáriusok, betegek, szegények, tanulók, tanárok; Európai Unió,  Horvátország,  Olaszország, Franciaország,  Izrael,  Palesztina; Jeruzsálem, Šibenik.

 

Isten szolgája Mariann Nasi

Torino, 1791. július 6. – 1832. november 15.

A FORDÍTÁS FOLYAMATBAN VAN

http://www.dehoniane.it:9080/komodo/trunk/webapp/web/files/riviste/archi...

http://www.santiebeati.it/Detailed/91792.html 

 

MARIANNA NASI E IL COTTOLENGO

IL PROFUMO DELLA CARITÀ

 

Nel suo carisma sono fuse le due anime cottolenghine: quella contemplativa e quella attiva. È doveroso riconoscere Marianna Nasi quale “cofondatrice” delle Suore di san Giuseppe Cottolengo. Una figura che comincia ora a uscire dall’ombra.

 

Marianna Nasi è stata definita “prima suora e prima delle suore della Piccola Casa” del Cottolengo di Torino. Sono trascorsi 175 anni dalla sua morte, avvenuta il 15 novembre 1832 a soli 41 anni. Si spense tra le braccia del Cottolengo, il quale, come risulta da una testimonianza, affranto dal dolore, esclamò: «Povero me! una famiglia all’abbandono, tante figlie senza Madre! Ma fu un momento e sull’istante riavutosi, soggiunse: Il Signore tanto buono provvederà».1

Ora la sua figura ha cominciato a uscire dall’ombra in cui è rimasta avvolta per tanto tempo, per iniziativa soprattutto delle suore di san Giuseppe Benedetto Cottolengo, di cui era stata la prima Madre. 

 

L’INCONTRO

CON IL COTTOLENGO

 

Marianna Nasi, di famiglia, si chiamava in realtà Anna Maria Pullino. Solo dopo il matrimonio prese il cognome del marito, Carlo Nasi. Era nata a Torino il 6 luglio 1791, figlia unica dei coniugi Antonio Pullino e Francesca Demateis. Di ceto medio-borghese, riceve un’educazione consona alla sua posizione sociale: sa leggere, scrivere, computare, è brava nel ricamo e nel cucito ma soprattutto è una giovane di profonda religiosità. Desidera consacrarsi a Dio ma i suoi genitori le consigliano il matrimonio e il 4 luglio 1812 sposa Carlo Nasi, un’ottima persona, onesta e religiosa, capace di dedicare il suo tempo libero alla cura dei malati negli ospedali di Torino.

Carlo e Marianna aprono un negozio di chincaglieria. La loro vita scorre serena. Dal loro amore nascono due figli maschi, ma il primo morì appena battezzato; l’altro, Giovanni, aveva appena due anni quando il 25 febbraio 1817 Carlo muore a soli 25 anni, di tifo. Da questo momento, Marianna si divide tra il negozio, la cura del figlio e dei genitori, la preghiera, le opere di carità.

Nel suo cuore è però vivo il desiderio di consacrarsi al Signore. Nel 1818 conosce Giuseppe Cottolengo che nominato canonico del Corpus Domini, vi si trasferisce da Bra, sua città natale e diviene sua penitente, figlia spirituale, amica, anche di famiglia.

Nel 1827 Giuseppe Cottolengo inizia la sua avventura di carità verso i poveri più bisognosi, aprendo nel distretto della parrocchia un piccolo ospedale chiamato popolarmente “Deposito della Volta rossa”, dal nome del cortile in cui le stanze si trovano. Si tratta di pochi locali dove ospita i bisognosi rifiutati dagli altri ospedali.

Marianna è la prima e più coinvolta Dama della Carità. Ben presto le Dame, gruppo di laiche impegnate, non bastano più per soddisfare i bisogni dei poveri.

Nel 1830 viene abbozzata quella che sarà la famiglia religiosa delle suore, che nel suo primo sorgere sarà denominata: “Figlie della Carità sotto gli auspici di San Vincenzo de’ Paoli”. Il Cottolengo ha infatti come suo modello e patrono il noto santo francese.

Il gruppo delle ragazze è guidato e diretto da Marianna Nasi, che ne diventa la Madre.

 

Che tipo di donna è Marianna? A descriverla con poche pennellate è lo stesso figlio Giovanni. «La mia madre era dolce, pacifica, non conosceva parole pungenti; essa era sempre tranquilla, essa era di un’aria sempre composta».2

Questo suo equilibrio, questo suo restare uguale a se stessa, sarà un atteggiamento di tutta la vita, a cui unisce l’amore alla vita nascosta: «Non era amante del comparire, non dei divertimenti e delle compagnie chiassose».

Non è però una persona introversa; riservata sì, ma cordiale e amabile, disinvolta: è una donna che sa stare da sola, che cerca il raccoglimento, ma è anche una persona che sa stare in compagnia anche se tende a selezionare molto le sue amicizie, circondandosi di persone con una sensibilità religiosa simile alla sua.

 

DOPPIAMENTE

“MADRE”

 

Negli anni dopo la morte di Carlo, Marianna è soprattutto mamma attentissima che circonda il piccolo Giovanni delle cure più tenere, lo educa con profonda finezza pedagogica. Più volte egli sottolinea come la mamma non lo obbligasse mai a entrare in una chiesa o a pregare contro la sua volontà, perché voleva che la sua preghiera fosse sincera. È Marianna stessa a prepararlo alla prima comunione e alla cresima. Gli insegna a non domandare mai nella preghiera grazie per cose temporali: per questo basta un Padre nostro; piuttosto lo invita caldamente a chiedere la grazia di farsi buono e santo.

Non lo punisce se non è veramente necessario. Giovanni ricorda due episodi in cui dimenticò di spegnere la fiamma della candela. Fortuna che sua madre aveva la stanza a fianco della sua e l’abitudine di andare a vederlo prima di coricarsi! Giovanni rischiava di morire, e non lui solo; Marianna riesce a estinguere la fiamma senza nemmeno svegliarlo. Non si spazientisce, benché in questi casi ne avrebbe avuto tutte le ragioni. L’unica cosa che si sente di dirgli la mattina è di ringraziare il Signore. «Al mattino mi disse in tono dolce: vedi Giovanni che bella grazia hai ricevuto dal Signore; e più non mi disse. Io non ho mai visto mia madre a essere in collera o con me o con altri». 

Negli anni in cui è vedova, Marianna vive il suo martirio del cuore. Riaffiora sempre più forte il desiderio di consacrarsi a Dio. Il Signore mette sulla sua strada il canonico Cottolengo. Inizia un cammino da lui accompagnata e scopre il dono di Dio: essere madre dei poveri. Con delicata attenzione chiede a Giovanni il permesso di dedicarsi interamente alle opere di carità, disposta anche a rinunciarvi davanti a un suo rifiuto. Giovanni acconsente.

Nel 1830 la vita di Marianna subisce la svolta decisiva: si consacra a Dio nel servizio dei poveri e diviene Madre delle prime Figlie della Carità che andranno a vivere nella sua casa.

 

MODELLO

DI CARITÀ

 

La signora Nasi, si trasferisce nelle vicinanze del “Deposito”, proprio per prendersi cura delle Figlie; è l’estate del 1830.3 Queste giovani sono poste sotto la sua direzione e Marianna è da loro chiamata comunemente la Madre. La sua responsabilità nei confronti delle Figlie ha le caratte­ristiche di una “autorità” reale, da tutte riconosciuta. Affiancata dal Cottolengo, non sarà però sua mera controfigura.

Il Cottolengo ha grande fiducia in lei, apprezza il suo fine intuito, in modo particolare per quel che riguarda il discernimento delle vocazioni. Non accetta infatti nessuna giovane senza aver avuto prima il suo giudizio a riguardo.

È soprattutto la formatrice delle Figlie; possiamo tentare di delineare quale genere di formazione Madre Nasi desse loro?

Condivide prima di tutto la loro vita quotidiana. «Non era possibile vedere in lei il contegno da superiora, ricorda Giovanni. Era una figlia tra le figlie, una sorella fra gli ammalati e le ammalate… faceva, come io la vedeva a fare, i più bassi servigi, essa scopava, preparava la tavola». 

Sr Arcangela ci informa che le Figlie venivano da lei istruite: «nei lavori donneschi (femminili), nel leggere, nel catechismo, e sul modo di assistere i malati».

La sua formazione comprendeva quindi l’aspetto pratico: assistenza ai malati e lavori femminili, ma anche la formazione culturale di base: il leggere, e quella religiosa: il catechismo.

La Madre era per le giovani soprattutto un modello nell’esercizio della carità verso i poveri, come ci dice suor Pia che tante volte lo aveva sentito raccontare dalle prime figlie. «Mi ricordo d’aver sentito tante volte quelle prime figlie (che furono poi suore Vincenzine) a parlare della somma carità che aveva la si­gnora Nasi».

Formazione pratica, culturale, religiosa, esempio di vita… ma non è tutto: altro aspetto fondamentale è la formazione spirituale. «Lo spirito poi, con cui questa pietosa cercava informarle […] era questo: consacrazione del loro cuore a Gesù Cristo, specialmente Sacramentato; esercizio di preghiera in casa, e pratiche di carità d’ogni maniera intorno agli infermi».

Quindi, consacrazione del loro cuore, della loro persona a Gesù Cristo, come vere spose. Consacrazione che trova la sua massima espressione nel duplice precetto dell’amore. Amore a Dio, a Gesù nella preghiera, soprattutto con l’adorazione e le pratiche di pietà tipiche del tempo.

Amore al prossimo, particolarmente nel servizio di carità verso i poveri più abbandonati, nei quali, come insegnava il Cottolengo, le Figlie dovevano vedere Gesù stesso.

Si trattava perciò di una formazione completa, che teneva conto di tutte le dimensioni della persona umana: quella spirituale, profondamente radicata nell’amore per Cristo, e quella delle opere, in cui questo amore per Cristo, coltivato nella preghiera, si faceva servizio al prossimo nella carità, coinvolgendo ed educando tutta la costellazione delle virtù umane che rendono la persona accogliente e affettuosa, segno dell’attenzione sollecita di Dio sotto forma di quell’amore materno che deve plasmare il cuore e gli atteggiamenti di una donna consacrata. Di tutto questo Madre Nasi si offriva come modello visibile e quotidiano davanti agli occhi delle sue figlie: madre per loro e per i poveri. È donna discreta e prudente, la sua condotta non suscita pettegolezzi. «Era donna di molta orazione, di soda pietà e di esemplarissima condotta».

 

GRANDE AMORE 

ALL’EUCARISITIA

 

C’è un aspetto rilevante della vita spirituale di Marianna Nasi che merita di essere messo particolamente in risalto: il suo amore all’Eucaristia.

Normalmente assiste alla messa, assorta in profonda meditazione. Giovanni racconta: «Riguardo al SS. Sacramento essa nutriva profonda divozione e grande amore. Sentendo la santa messa, la vidi, essendo con lei, raccolta, anzi assorta, facendo spesso meditazione piuttostoché lettura su un libro di divozione».

Il suo amore per l’Eucaristia, il suo profondo raccoglimento durante la messa erano una catechesi esperienziale per il piccolo Giovanni. Marianna non si limitava però all’esempio, educava il figlio a ricevere con amore Gesù nell’Eucaristia. «Mi ricordo che per tutte le volte che mi accostava alla Santa Mensa, essa si infiammava nel parlarmi dell’Eucaristia e nell’eccitarmi a ricevere Gesù nel mio cuore».

Questo stesso fervore lo comunicava anche alle prime Figlie della carità di cui era formatrice. «In ogni occasione che le si offrisse la faceva da missionaria per infiammar nella divozione al ss. Sacramento tutte quante le persone che l’avvicinavano, e specialmente le dilette sue figlie spirituali, le suore».

«Per quanto poteva – dice Giovanni – essa faceva visite al SS. mo Sacramento». Egli ricorda le lunghe passeggiate in campagna insieme alla mamma dopo la benedizione festiva nella chiesa del Corpus Domini, durante le quali, passando accanto ad alcune chiese, vi entravano facendovi una breve preghiera.

Marianna Nasi, soprattutto dopo la morte del marito «vedevasi in chiesa ad adorarvi il suo sacramentato Signore, …se non era adoratrice di nome lo era di fatto in spirito e verità».

Durante la solenne esposizione nelle Quarantore «era per tutti i tre giorni sempre in chiesa, tolto il tempo del mangiare. Questo vidi io stesso – conferma il figlio accompagnandola qualche volta».

Marianna Nasi è un’innamorata dell’Eucaristia, questo suo amore al sacramento dell’altare altro non è che una delle più alte espressioni della sua profonda vita di preghiera e di unione con il Signore.

Scrive a ragione la teologa Adele Colombo: «Marianna Nasi emerge come colei che ha vissuto una vita pienamente evangelica, fondata sulla relazione di amore con il Signore che, in tal modo, ha motivato e sostenuto il suo amore per il prossimo più emarginato. Il suo carisma è stato quello di sintetizzare le due anime cottolenghine: quella contemplativa e quella attiva. Pertanto è doveroso riconoscere Marianna Nasi quale “cofondatrice”». Due anime che oggi si incarnano nelle due famiglie del nostro Istituto, quella di vita apostolica e quella di vita contemplativa che in lei trovano la radice da cui continuano ad attingere linfa per incarnare nell’oggi il carisma cottolenghino.

 

Maria Lara Broggi

 

1L. Anglesio, PO, Sessione CCCCXCV, vol. 9, int. 17, p. 463.

2Deposizione del cav. Giovanni Nasi…, in Antonio Pellegrino (a cura di), Madre Marianna Nasi, memorie storiche edificanti, Pinerolo 1964, p. 150.

3Cf. L. Piano, San Giuseppe Benedetto Cottolengo…, p. 214. Le prime ragazze, secondo la versione di suor Clara (cf. p. 62), furono accolte il 25 novembre di quello stesso anno. È plausibile pensare, come spiega L. Piano, che non si tratti di due versioni divergenti riguardo la data di fondazione del gruppo delle Figlie, ma che il Cottolengo abbia voluto premettere alcuni mesi di prova prima di dare avvio formale alla comunità. Cf. Ibid., p. 215.

Árpád-házi Szent Erzsébet

Sárospatak vagy Pozsony, 1207. július 7.? – Marburg, 1231. november 17.
Sveta Elizabeta Ugarska

   A ciszterci szerzetes, Heisterbachi Caesarius így kezdi Szent Erzsébet életrajzát: ,,A tiszteletreméltó és Isten előtt oly kedves Erzsébet előkelő nemzetségből származott, s e világ ködében úgy ragyogott föl, mint a hajnalcsillag.'' Erzsébet azok közé a szentek közé tartozik, akiknek sugárzása nem csökken, fénye minden kor minden emberének világít.

   Magyarországon született, abban az országban, amelyben a független állami lét és a kereszténység alapjait Szent István király rakta le. Atyja II. András magyar király, anyja a merániai Gertrúd volt. Erzsébetet már négy éves korában eljegyezték Türingia leendő grófjával, Lajossal. Lajos szülei, Hermann gróf és Zsófia grófnő e házasságtól sokat várt, és reményük igazolását látták abban, hogy a kis menyasszony fényes kísérettel és kincstárnyi hozománnyal érkezett a wartburgi várba. Német környezetben akarták nevelni, hogy jól elsajátíthassa új hazájának minden szokását.

   A kis Erzsébet jósága és kedvessége hamarosan megnyerte a vár népét. A nála hét évvel idősebb Lajos kezdettől fogva szívből szerette. A leendő anyós, Zsófia asszony ellenben egyre növekvő rosszallással figyelte a gyermek fejlődését, mert szokásaival nem tudott egyetérteni. Nemcsak apró, túlzásnak minősített vallási gyakorlatai zavarták (Erzsébet például ismételten megszakította játékait, hogy, mint mondta, ,,Istent szeresse''), hanem az is, hogy teljes természetességgel magával egyenrangú társnak tekintette a legegyszerűbb gyermeket is. Ezt még mind elnézte volna, mint gyermekes jámborságot, azt azonban már nem tudta megbocsátani, hogy Erzsébet nem vette át az udvari élet előírt formáit: nem volt hajlandó megtanulni a nők számára akkor kötelező tipegő járást, s ráadásul minden körtáncnál jobban szerette a vad lovaglást. Ezzel egyébként az egész udvar megütközését is kiváltotta, s ha Lajos védelmébe nem veszi az áskálódásokkal szemben, és aránylag korai házassággal meg nem szilárdítja helyzetét a várban, Erzsébetet valószínűleg hamarosan hazaküldték volna Wartburgból Magyarországra.

   A házasságkötés azonban megtörtént, és a fiatalok boldogsága teljes volt. Erzsébet teljes szívével átadta magát férjének, akihez a szeretet sokkal erősebb kötelékei fűzték, mint a szülők akarata vagy az együtt töltött gyermekkor. Most már nyugodtan függetleníthette magát az udvari etikettől. Ha férjét hazavárta, messzire elébe lovagolt, és viharos örömmel üdvözölte. Lajos pedig az udvari emberek megrökönyödésére egy asztalnál étkezett vele.

   Lajosnak tapasztalnia kellett, hogy felesége szívét, jóllehet nagyon szereti őt, nemcsak ő birtokolja: Isten volt az, aki Erzsébetet egészen lefoglalta magának. És Lajos hálás hittel vette tudomásul, hogy felesége néha éjszaka fölkel mellőle, és a hideg padlóra fekszik, hogy Isten szeretetéért egy időre elhagyja férje közelségét. Azon sem ütközött meg, ha Erzsébet az asztalnál egy falatot sem evett, mert éppen böjtölt. Az 1225-ben kitört éhínség idején teljes tekintélyével mögötte állt, amikor Erzsébet fölnyitotta a kamrákat és hombárokat, és ,,kifosztva'' a várat, segített az éhezőkön.

   Erzsébet legbensőbb titka s egyúttal legvonzóbb vonása az volt, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között. Vannak, akik úgy magyarázzák, hogy a szerelme egyre inkább lelkivé vált. Ám ezt cáfolja az a tény, hogy milyen kimondhatatlan fájdalmat érzett akkor, amikor Lajos 1227-ben keresztes hadjáratra indult. Mintha sejtette volna a jövőt, Lajos ugyanis még útközben megbetegedett és meghalt. A hírt alig merték közölni Erzsébettel, s mikor megtudta, ezzel a kiáltással rohant végig a vár termein: ,,Jaj, Uram Istenem, most az egész világ meghalt számomra!''

   Lajos oltalma nélkül nem folytathatta tovább addigi életét, ezért egy óvatlan pillanatban, gyermekeivel együtt elhagyta a várat. A későbbi korokban, amikor már nem értették a szegénység utáni vágyat, amely Erzsébet szívében állandóan égett, menekülését úgy magyarázták, hogy ,,elűzték a várból''. Érdemes fölfigyelnünk arra, hogy ez a későbbi értékelés mennyire megváltoztatta Erzsébet alakját: egy kitaszított, szegénységbe jutott grófnő, aki csodákat művel, hogy legyőzze környezete gonoszságait, jótettet jótettre halmoz, és fiatalon elég a szeretetben. Ez az Erzsébet-kép közelebb állt a hívők lelkéhez, mert érthetőbb volt, mint azé az asszonyé, aki mindezt szabad megfontolással, önként tette, és akinek férje halála adta az alkalmat arra, hogy az evangéliumot minden fenntartás nélkül kövesse.

   Utolsó éveiben nagy szerepet játszott Marburgi Konrád, akit maga a pápa jelölt ki Erzsébet lelkiatyjául. Lajos még életben volt, amikor Erzsébet már arra a Konrádra bízta lelke vezetését, akinek 1226-ban engedelmességi fogadalmat is tett. 1228-ban követte őt Marburgba. Konrád ferences komoly, szent buzgósággal teli pap volt, aszkézisben és szegénységben élt. Nagy feladatának tekintette Erzsébet tökéletességének kibontakoztatását. Szigorú lelkivezető volt: kis hibákért is megostorozta Erzsébetet. Ha észrevette ragaszkodását a világ dolgaihoz, azonnal kegyetlenül megvont tőle mindent. Így tiltotta el tőle utolsó társaságát, két kedves szolgálóját is. Erzsébet pedig nem tiltakozott és nem keresett kibúvókat, hanem Krisztus iránti szerelme jeleként tökéletesen engedelmeskedett. Oly hűséggel és hajlékonysággal simult Isten kezébe, hogy emberi szigor nem tudott ártani neki.

   De amíg egyik oldalon engedelmességével megkönnyítette lelkivezetőjének dolgát, a másik oldalon szinte lehetetlen feladat elé állította: Konrádnak kellett irányítania Erzsébet mindent felülmúló szeretetének tetteit. Konrád egészségéről is néha maga Erzsébet gondoskodott, mert a betegápolásból sem akarta kivonni magát. A lelkivezető és rábízottja közti harc egyik mozzanata tűnik föl abban a levélben, amelyet Konrád Erzsébet halála után IX. Gergely pápának írt: ,,Könnyek között kérte tőlem, engedjem meg, hogy házról házra járva koldulhasson. Amikor ezt megtagadtam tőle, azt válaszolta: ťAkkor olyat teszek, amit nem tilthat meg nekem!Ť És nagypénteken (1228-ban), amikor az oltárok minden ékességüktől meg voltak fosztva, a minoriták kápolnájának oltárára tette kezét, és lemondott a saját akaratáról és a világ minden pompájáról. Amikor mindenről le akart mondani, amije csak van, elhúztam az oltártól...''

   Özvegyi javaiból Erzsébet ispotályt rendezett be Marburgban. Attól a bizonyos nagypéntektől fogva ott szolgált a ferences harmadrend szürke ruhájában mint betegápoló. Gyermekeit nevelőkre bízta, mert úgy látta, hogy nem tud számukra megfelelő nevelést biztosítani. E döntésében bizonyára része volt annak is, hogy a szívét most már osztatlanul Istennek akarta adni. Legkisebb lányát, Gertrúdot boldogként tiszteljük (lásd november 13-án!).

   1231 novemberében Erzsébet megbetegedett. Utolsó napjait gyermeki derű ragyogta be. Elajándékozta a még meglévő holmiját, s vigasztalta a mellette lévő nővéreket. 16-án éjfél körül halt meg. Marburgban temették el, s már négy évvel halála után, 1235-ben szentté avatták.

   Ünnepét 1670-ben vették föl a római naptárba, november 19-re, a temetése napjára. 1969-ben ünnepét visszatették november 17-re, halálának napjára.

   A szeretet nagy szentjének életét a wartburgi vár, a benne látható Erzsébet-lakrész, Moritz von Schwindt romantikus képei, valamint sok- sok elbeszélés hozza közel hozzánk.

   Erzsébet gyermekkorából egy játszótársa, Guda, a következő epizódot mondta el: ,,Gyermeki szeretetével Szent János apostolt választotta kedves szentjének. Wartburgban ugyanis akkoriban az volt a szokás, hogy évenként mindenki sorshúzással választott magának egy szentet, akit külön is tisztelt és próbált követni. Erzsébet megkérte égi barátját, hogy a sorshúzás alkalmával mutatkozzék meg neki. Az apostolok nevét egy-egy gyertyára írták, majd halomba rakták a gyertyákat, és húztak belőlük. Erzsébet Szent János gyertyáját húzta. Még egy próbát akartunk tenni, ezért ismét összekevertük a gyertyákat, de ő másodszor, sőt harmadszor is ugyanazt húzta ki. Attól a naptól fogva semmit nem tagadott meg, ha Szent János nevében kérték tőle.''

   Miután tizennégy éves korában Lajos felesége lett, hatása annyira érezhető lett a fiatal grófon is, hogy Caesarius lelkesen írja: ,,Alattvalói számára boldog idők következtek. Rablás, betörés és erőszakos cselekmények esetében nem volt tekintettel a személyre. A gyilkost, akár lovag, akár nemes, akár paraszt volt, úgy ítélte meg, ahogy megérdemelte''.

   Lajos egy alkalommal ellovagolt az Inselberg mellett, és így kiáltott: ,,Ha ez az egész hegy aranyból volna, akkor sem adnám oda érte az én Erzsébetemet!'' Pedig Erzsébet tettei nemcsak az udvar embereit hökkentették meg rendszeresen, hanem olykor Lajostól is nagy megértést kívántak. Példa erre az az eset, amelyet legelső német életrajzírója jegyzett föl: Lajos távollétében Erzsébet befogadott a várba egy leprás beteget, sőt urának ágyába fektette, hogy állandóan mellette lehessen és szolgálhassa. Egy váratlan pillanatban hazatért a férje. Jelentették neki a történteket, s Lajos szívében egy pillanatra borzadás és rosszallás ébredt. Mikor azonban belépett a szobába ,,Isten, az Úr megnyitotta belső látásának szemét'', és meglátta a tulajdon ágyában a megfeszített Krisztust. ,,Lelkesen tekintett Erzsébetre, és így szólt: Erzsébet, édes nővérem! Ilyen vendéget igazán gyakran fektess az ágyamba! Ezt nagyon meg kell köszönnöm neked!''

   Amikor Lajosnak hadba kellett vonulnia Itáliába, Erzsébet három éven át helyettesítette a grófság vezetésében. Éppen ezekben az években gyenge aratások és árvizek sújtották a vidéket, úgyhogy a nép éhezni kezdett. Az ifjú grófné pedig nagy határozottsággal és körültekintéssel cselekedni kezdett; a vár alatt ispotályt nyitott, ahol naponta száz szegény kapott ellátást. Gyakran saját kezűleg osztotta nekik a kenyeret és a pénzt. Eladta ékszereit és drága ruháit, gyapjút szőtt a szegényeknek, gyermekágyas asszonyok mellett segédkezett, és méltó temetést adott az elhunytaknak. Mikor hírét vette, hogy Lajos hazatérőben van, elébe lovagolt, és ,,ezernél többször is megcsókolta''. A várnagy panaszt emelt ellene, hogy ,,esztelen bőkezűségével'' eltékozolta urának vagyonát. Igaz, hogy a kamrák és tárházak kiürültek, a nép azonban élt és békét élvezett. Lajos a panaszokra így válaszolt: ,,Engedjétek csak jót tenni, hogy megtegye, amit Istenért tenni akar, és legyen elég nekünk, ha Wartburg és Neunburg várát nem adja el!''

   Egy alkalommal Lajos néhány napot barátjánál, a hildesheimi püspöknél töltött. Hazatérése után leült Erzsébet mellé, és mondani akart neki valamit, ő azonban sejtvén, hogy a keresztes háborúról van szó, benyúlt urának zsebébe, és kihúzott belőle egy vörös posztóból készült keresztet. Megdöbbenve ismerte föl, hogy Lajos magára vette a keresztes lovagok jelét, s vállalta, hogy részt vesz a Szentföldért vívott harcban. Erzsébet tudta, hogy ez ura hosszú ideig tartó távollétét, esetleg halálát is jelentheti. Lajos hosszú beszélgetéssel akarta fölkészíteni döntése közlésére Erzsébetet, akire ez a hirtelen fölfedezés olyan erővel hatott, hogy ájultan esett össze. Lajos vigasztalni próbálta, de Erzsébet fájdalmát, aki egész a grófság határáig, Schmalkaldenig elkísérte őt, nem tudta csillapítani.

   Egy esztendő múlva hozták haza a türingiai lovagok Lajos holttestét. Erzsébet eléjük lovagolt, és fájdalommal telve borult a koporsóra, de így imádkozott: ,,Istenem, te tudod, mennyire szerettem az uramat. Odaadnám érte az egész világot, ha visszanyerhetném. De akaratod ellenére nem akarom visszahívni még akkor sem, ha csak néhány hajszálamat kellene adnom érte''.

   Abból az időből, amikor sógora, Henrik kormányozta a grófságot, elmondják, hogy Erzsébet változatlanul folytatta jótékonyságát a szegények között. Az egyik napon Henrik váratlanul tért haza a vadászatról, és találkozott vele, amint épp kosárral a karján igyekezett valahová. Henrik föltartóztatta, és látni akarta, mit visz a kosárban. Erzsébet engedelmesen átadta neki kosarát, melybe a szegények számára élelmet csomagolt, Henrik azonban illatozó rózsákat látott benne, s megszégyenülve útjára kellett bocsátania Erzsébetet.

   Wartburg vára Lajos halálával üres és idegen lett számára. Télvíz idején hagyta el a várat, s lenn a hegy lábánál csak egy nagyon szegényes szállást talált. A ferencesek templomában épp az éjjeli zsolozsmára harangoztak, Erzsébet odasietett, és kérte a barátokat, énekeljék vele a Te Deumot. Később a sógora Eisenachban biztosított számára lakást.

   A következő eset mutatja, hogy az emberek milyen gyorsan elfelejtik a kapott jótéteményt, és válnak barátból ellenséggé: Az egyik napon Erzsébet egy szűk utcácskában járt, amely sártenger volt, csak a lerakott köveken lehetett száraz lábbal lépdelni. Szembejött vele egy öregasszony, akivel korábban nagyon sok jót tett, de most nemhogy kitért volna előle, hanem letaszította a kőről, és csúf szidalmakkal halmozta el. Erzsébet megcsúszott és elesett a sárban, de szó nélkül kelt föl, a közeli patakban letisztította a ruháját, és derűs arccal folytatta útját.

   Az egyik udvari ember házában adtak szállást Erzsébetnek és gyermekeinek. A háziúr nagyon gorombán bánt vele, úgy kezelte mint egy bolondot, és lépten-nyomon sértegette. Amikor Erzsébet elhagyhatta ezt a szállást, a falaknak és a tetőnek megköszönte, hogy oltalmazták, és hozzátette: ,,Szívesebben mondanék köszönetet az embereknek is, de nincs miért''.

   Egy közmondás szerint ha a füvet este letiporják, reggelre talpra áll. Erzsébet is ilyen volt. A barátainak sikerült elérniük, hogy megkapja özvegyi részét és a gyermekeit illető örökséget. A kapott javakból ünnepet rendezett, és vagyona negyedrészét saját kezűleg osztotta szét a szegények között. Beesteledett, mire mindenkinek átadhatta adományát. Mikor látta, hogy az öregek és betegek arra készülődnek, hogy a szabadban töltsék az éjszakát, kenyeret adott nekik, nagy tüzet rakatott, hogy melegedhessenek, és elrendelte, hogy mossák meg a szegények lábait. Az egyik ember dúdolni kezdett egy dalt, s hamarosan mindenki énekelt a tűz körül. Erzsébet boldog volt, és azt mondta társnőinek: ,,Látjátok, mindig mondtam, hogy csak vidámmá kell tenni az embereket!''

   Marburgban a szállására fogadott egy vak és béna gyermeket, akinek nagyon kellemetlen betegsége volt. Mindaddig maga gondozta, amíg karjai között ki nem lehelte lelkét. Utána egy leprás kislányt fogadott magához. Mikor szigorú lelkiatyja ezt megtudta, kegyetlenül megbüntette.

   Az egyik napon megjelent nála egy magyar küldöttség, élén egy tekintélyes úrral. András király azért küldte őket, hogy vigyék haza Erzsébetet Magyarországra. Mikor végre rátaláltak, foltozott ruhában a rokka mellett ült. A küldöttséget vezető úr felkiáltott elkeseredésében: ,,Ki látott már királylányt rokkánál!''

   Erzsébet mindössze huszonnégy éves volt, amikor földi életét befejezte. Magas láz vett erőt rajta, és a fal felé fordulva vacogva feküdt az ágyán. Egyszer csak a körülötte lévők arra lettek figyelmesek, hogy halkan, magyarul énekel. Később megmagyarázta nekik: ,,Egy kismadár ült le mellém, és olyan édesen dalolt, hogy kénytelen voltam vele énekelni. Hirtelen fölült, és elborzadva kiáltotta: ,,Mit tegyünk, megjelent az ördög! El innen, de mindjárt!'' -- aztán megnyugodott, és így szólt: ,,Beszéljünk inkább a Gyermek Jézusról, hisz hamarosan itt a karácsony, amikor megszületett, és jászolba fektették''. Aztán felsóhajtott: ,,Itt az óra, amikor a Mindenható magához hívja barátját'' -- és elszenderült.

   Halálának híre megindította az egész tartományt. Szegényes, harmadrendi ruhájában ravatalozták föl az ispotály kápolnájában. Az emberek pedig seregestül jöttek, hogy utoljára láthassák jóságos anyjukat. Amikor megkezdték a gyászmisét, a templom tetejére leszállt egy nagy, fekete madár, és örömteli dalba kezdett.

  

http://www.katolikus.hu/szentek/1119.html 

   Imádság:

   Istenünk, te Szent Erzsébetnek megadtad, hogy a szegényekben Krisztust lássa és tisztelje; az ő közbenjárására nekünk is add meg, hogy a nyomorgókat és a bajbajutottakat lankadatlan szeretettel szolgáljuk.

   A mi Urunk Jézus Krisztus által.

ASSISI SZENT ÁGNES szűz,

Asiz 1197 - Asiz 1253. november 16.
Sveta Janja Asiška (Agneza)

   Szent Klára huga, keresztneve Katalin volt. Beöltözésekor adta neki Szent Ferenc az Ágnes nevet. Alighogy Klára elhagyta a szülői házat és mint szerze- tesnő Istennek szentelte életét, Katalin, aki 4 évvel volt fiatalabb Kláránál, 16 nappal később követte nővére példáját: titokban Klárához ment s kijelentette, ő is Istennek akarja szentelni életét. Klára igen megörült huga döntésének s hálát adott Istennek, hogy meghallgatta kérését: „utáltassa meg hugával a vi- lágot és ízleltesse meg vele az isteni édességet; és a földi házasság szándéká- ról vezérelje át az ő szeretetében való egyesülésre” (Celano I/24). A rokonok Ágnes szökésén még jobban fel voltak háborodva és 12-en érte mentek, hogy erővel hazavigyék.

   Mikor megragadták, Katalin Klárához kiáltott: „Segíts raj- tam, édes néném, s ne engedd, hogy elszakítsanak Krisztus Urunktól!” Klára könnyek között kérte, adja meg Isten hugának az állhatatosságot és hogy az isteni hatalom gyűrje le az emberi erőt. Kérése meghallgattatásra talált, az erős férfiak nem tudták Ágnest elmozdítani helyéről. „Nagybátyja, Monaldus úr halálos csapást készült rá mérni, mikor felemelt karjába hirtelen éles fájda- lom hasított bele és azt hosszabb időre lebénította.” Így a rokonok elálltak szándékuktól s elmentek. Ágnes szintén Szent Ferenc kezéből vette át a rendi ruhát s néhány évig együtt élt Klárával. Élte a Szegény Úrnők életét önmegta- gadásban, imában és munkában. A zsolozsmáskönyv rendkívüli jelenségekről (extázisok, látomások, levitáció) számol be. 1220 táján Szent Ferenc Firenzé- be küldte új zárda alapítására (Monticelli).

   Ágnes bölcs tanításokkal, jó példá- jával vezette be a jelentkezőket a klarisszák életébe. Egy levele maradt fönn, melyet nővérének, Klárának írt 1232 körül, ebben megvallja, milyen nehezen él távol nővérétől, de jelzi azt is, hogy az új közösség őt elfogadta és hűsége- sen ragaszkodnak az eredeti szigorú szellemhez. Lehetséges, hogy más város- ban is (pl: Mantova) vállalt hasonló feladatot. Végül visszatért Assisibe, s utol- só éveit Klára közelében élte le erényekben gazdagon. Néhány hónappal élte túl Klárát. XIV. Benedek pápa avatta szentté 1750 körül.

 

IX. Gergelynek a Szegény Úrnőkhöz írt leveléből:

„Mindnyájatokat buzdítunk az Úr Jézus Krisztusban, hogy amint tőlünk ta- nultátok, Lélek szerint járjatok, felejtsétek el az Apostollal, ami mögöttetek van, és feszüljetek neki az előttetek lévőknek (Fil 3,13), a kiválóbb adomá- nyokra törekedve, hogy erényekben egyre bővelkedjetek, dicsőítsétek meg Is- tent magatokban.”

   

 

Imádság:

Istenünk, te Szent Ágnest sok szűznek példaképül adtad a szeráfi tökéletességben. Kérünk, add, hogy itt a földön erényeit követve, örökkétartó örömöket élvezhessünk a mennyben.

A mi Urunk Jézus Krisztus által.

 

Boldog Mária Milagros Ortelles Gimeno

Zaragoza,1882. november 29. - Valencia, 1936. november 20.
Blažena Marija Milagros Ortelles Gimeno

A FORDÍTÁS FOLYAMATBAN VAN

Beata Maria dei Miracoli (Milagros) Ortelles Gimeno Vergine e martire

http://www.santiebeati.it/dettaglio/93150

 

Martirologio Romano: Nel villaggio di Picadero de Paterna sempre nel territorio di Valencia in Spagna, beata Maria dei Miracoli Ortells Gimeno, vergine dell’Ordine delle Clarisse Cappuccine e martire, che nella medesima persecuzione fu coronata dal martirio per la testimonianza di fede resa a Cristo. 

 

Nacque a Valencia il 29 novembre 1882, nella via Zaragoza. Fu la terza e ultima figlia degli sposi D. Enrique Ortells e Donna Dolores Gimeno. Fu battezzata il 30 novembre 1882 nella chiesa parrocchiale di san Juan Bautista. Durante la sua infanzia fu molto devota e l’ambiente familiare in cui crebbe era eminentemente cristiano. Il suo vicini ricordano che: “la sua pietà era straordinaria, il suo amore alla penitenza singolare, fino al punto che un giorno sua madre la sorprese mentre stava aspirando cattivi odori, non avendo altro modo per mortificarsi...In chiesa, invece di sedersi sulla sedia, si sedeva per terra...”. 
Suor Virtudes, cappuccina, ricorda che suor Milagros “entrò in quest’Ordine cappuccino portata dal suo desiderio di maggiore perfezione. Sua madre le proponeva di essere religiosa Riparatrice, ma essa non volle accettare cercando la maggiore strettezza della Regola cappuccina”. Entrò nel monastero delle Cappuccine di Valencia il 9 ottobre 1902. Lì ricordano che “quando entrò lo fece con molto entusiasmo”. In questo monastero ebbe gli incarichi di infermiera, refettoriera, rotara, sagrestana e Maestra delle novizie, tutti uffici che disimpegnò con fedeltà. 
Le sue sorelle religiose descrivono la sua autentica personalità con questi tratti: “Era molto caritatevole e si offriva sempre a prestare qualsiasi servizio alle sorelle religiose. La si vedeva sempre raccolta interiormente. Dopo il mattutino di mezzanotte era solita rimanere ancora per un po’ di tempo, con l’intenzione di praticare maggiore penitenza.” “Godeva fama di santità fra le sue sorelle di religione, fino al punto che esclamavano sempre: ‘E’ una piccola santa’”.”La sua pietà era solida; la sua caratteristica più notevole era il suo amore all’Eucaristia e all’Immacolata. La sua penitenza era straordinaria, usava discipline, cilici, ecc. Era molto stimata da tutte le religiose e osservava molto bene tutte le Regole. Evidenti in lei erano la preghiera e la presenza di Dio. Chiaramente manifesta era la sua umiltà, credendosi indegna di cariche e anche di ricevere l’Eucaristia”. 
Allo scoppio della rivoluzione dovette rifugiarsi in casa della sorella Maria, a Valencia, e lì conduceva una vita di preghiera e di raccoglimento. Poi si rifugiò in una casa della via Maestro Chapí, di Valencia, dove c’erano pure altre religiose della Dottrina cristiana. Lì sarebbe stata presa da un gruppo di miliziani il 20 novembre 1936 e uccisa insieme ad altre 17 religiose della Dottrina cristiana, nel luogo conosciuto come “Picadero de Paterna”. Fu sepolta nel cimitero di Valencia. Il 30 aprile 1940 i suoi resti furono esumati e portati nel monastero delle Cappuccine di Valencia, dove riposano attualmente.

  

PORTO MAURIZIÓI SZENT LÉNÁRD

Porto Maurizio, 1676.december 20. - Róma, 1751.november 26.
Sveti Leonardo Portomauricijski

Észak-Itáliában Porto Maurizioban született. Keresztneve Pál volt. Öt évig tanult Rómában a jezsuiták kollégiumában, majd belépett a Ferencrendbe, ahol a Lénárd nevet kapta. 1702-ben pappá szentelték, utána nemsokára megbetegedett, és szülőföldjére küldték. Öt évig csak az imának, lelki gyakorlatainak élt. Gyógyulását a Szűzanya közbenjárásának tulajdonította. Akkor teljesen az Isten igéje szolgálatának szentelte életét. 44 éven át nagy lelkesedéssel bejárta Észak- és Közép-Itália helységeit s tartotta nagyhatású népmisz- szióit.

   Számtalan bűnös tért meg beszédei nyomán. Buzgón fáradozott a Jézus Szíve tisztelet, a Jézus Neve tisztelet s az örökimádás elterjesztésén, de ami a legjellemzőbb: a keresztúti ájtatosság meghonosításán. Általa nyerte el a keresztút mai formáját. 572 kereszt út felállítása fűződik nevéhez, ezek közül 42 Rómában van s a leghíresebb a Kolosszeum keresztútja. Nem feledkezett el arról, hogy az igehirdetésre imádságos felkészülés szükséges, evégett alapította meg Firenze mellett Incontro-ban azt a missziós kolostort, ahova ő és munkatársai időnként elvonultak, hogy a magányban készüljenek fel az Ige szolgá- latára. Élete értelmét így foglalta össze: „Hivatásom a misszió, hogy odaadjam magamat Istenért, és a magány, hogy odaadjam magamat Istennek.”

   A Szeplőtelen Fogantatás lánglelkű apostola volt. XIV. Benedek pápa megígértette vele, hogy Rómában hal meg. Ezért amikor Bolognában bevégezte a missziót és érezte halála közeledtét, Rómába vitette magát, s a pápa még megláthatta haldokló barátját. 1796-ban boldoggá, 1867-ben IX. Piusz szentté avatta, XI. Piusz pedig a népmissziók, misszionáriusok védőszentjévé nyilvánította.

 

Szent Lénárd a keresztútról:

„Ó mennyi üdvös világosságot ébreszt a lélekben, mekkora szívbeli megindultságot eredményez, milyen legyőzhetetlen erőt kölcsönöz a léleknek az Isten Fia keserű szenvedéséről való állandó elmélkedés! A mindennapos gyakorlat győzött meg arról, hogy a jámbor imádság ezen formája az emberi erkölcsöket milyen gyorsan megjavítja.”

 

Imádság:

   Mindenható és irgalmas Istenünk, te Szent Lénárdot a kereszt misztériumának kiváló hirdetőjévé tetted; közbenjárására add meg nekünk, hogy a kereszt gazdagságát megismerjük itt a földön, a megváltás gyümölcsét pedig elnyerjük a mennyben.

A mi Urunk Jézus Krisztus által.

FASANI SZENT FERENC ANTAL

Lucera, 1681. augusztus 6 - Lucera, 1742. november (27) 29.
Sveti Franjo Antun Fasani

   A dél-itáliai Apulia Lucera városában született szegény szülőktől. 14 éves korában lépett be a minorita rendbe. A teológiai tanulmányokat Assisiben vé- gezte, a közeli San Quirico-ban szentelték pappá. Lelkipásztori helye Lucera lett, ahol 35 éven át apostolkodott. Kiváló szónoki képességgel és magas te- ológiai képzettséggel rendelkezett. Rómában elnyerte a Magister Theologiae címet, ezért élete végéig „Padre Maestro” néven szólították. Igen sok embert vezetett a bűn útjáról az erényes életre. Naponként órák hosszat ült a gyónta- tószékben. A püspök a börtönlelkészi feladatot is rábízta.

   A foglyoknak nem-csak lelki vigasza, de anyagi támasza is volt. Szívén viselte a szegények sorsát. Ha egy hiányos öltözetű megjelent a kolostorban, végigjárta a cellákat, ki tud egy ruhadarabot nélkülözni. A betegeket szorgalmasan látogatta. A Harmadik Rend helyi közösségét igazi evangéliumi szellemre vezette. Ekkora buzgalma ellenére voltak irigyei, akik rávették tartományfőnökét, hogy helyezze el. Szám- űzetése nem tartott sokáig, a rendi generális hamar visszahelyezte Lucerába. Utána régi jóbarátja, Antonio Lucci* (boldoggá avatva) lett a tartományfőnök, aki kijárta a generálisnál, hogy Ferenc Antal legyen az utóda (1720).

   Három évig volt tartományfőnök, ezalatt az idő alatt a Sant Angelo tartomány nagy lelki megújuláson ment át. Utána novíciusmester lett, majd gvardián. Nagy Mária-tisztelő volt. A Szeplőtelen Fogantatás tiszteletének apostola. Hét, a Má- ria-ünnepekre előkészítő kilencedet is írt. A szakadatlan munka, a sok önmeg- tagadás és imádságos virrasztás felőrölte erejét. 1742. nov. 29-én halt meg - az érte imádkozó rendtársai körében. A lucerai Szent Ferenc templomban te- mették el. XII. Piusz 1951-ben boldoggá, II. János Pál 1986-ban szentté avat- ta. Emléknapja nov. 27-én van.

 

   „Hiszek Istenben, s hiszem mindazt, amit kinyilatkoztatott úgy, ahogy azt Szűz Mária hitte. Remélem, hagy elnyerem az örök életet - úgy, ahogy azt Szűz Mária remélte. Szeretem a végtelenül jó Istent - úgy, ahogy őt Szűz Mária szerette.”

Részlet a Szeplőtelen Szűz kilencedből.

 

   Imádság:

   Istenünk, te Boldog Ferenc Antalt, a buzgó szerzetest és lelkipásztort sokféle kegyelmi adományoddal kitűntetted. Add, hogy példáját követve tökéletesedjünk, közbenjárására pedig minden rossztól megszabaduljunk.

   Krisztus, a mi Urunk által.

Pages