You are here

Sveci, blaženi i sluge Božije

pl. 2018.12.15.
pl. 2018.12.15.

Folignói Szent Angéla

ferences rendi apáca, misztikus

A XIII. század egyik nagy misztikusa Folignói Szent Angéla itáliai ferences rendi apáca volt. Liturgikus emléknapját január 4-én ünnepli az Egyház. A Theologorum Magistra – a teológusok mesternője – misztikus látomásait gyóntatóatyja jegyezte fel és fordította latinra.

„Az Istentől jövő igaz és tiszta szeretet a lélekben él,
lehetővé teszi hibáink és az Isteni Jóság felismerését,
amelynél nincs nagyobb.”

Folignói Szent Angéla 1248 körül született, jómódú családban. Férjhez ment, több gyermeke is született. Gondatlan és – bevallása szerint – bűnös életet élt. Megvetette a vezeklő embereket, akik Krisztust követve lemondanak vagyonukról, böjtölnek és imádkoznak. Az 1279-ben Perugiában pusztító földrengés, hurrikán és háború okozta nehézségek hoztak változást Angéla életébe, bűnei felismerésére vezetve őt. Egy látomásban Assisi Szent Ferenc gyónásra budította őt.

Gyónása a megtérését jelentette. Elveszítve édesanyját, férjét és gyermekeit, vagyonát szétosztotta a szegények között, és 1291-ben belépett a ferences világi rendbe. Elzarándokolt Assisibe; az úton és Assisiben rendkívüli tapasztalatai voltak a Szentháromság jelenlétéről. Szent Ferenc ígérete szerint lelki család kezdett köréje gyűlni: épültek példáján, hallgatták tanítását és kérték a tanácsát. Tanítványai közé tartozott Ubertino da Casale.

Misztikus látomásait gyóntatója, Fra Arnaldo jegyezte fel és fordította latinra. A ferences misztika ismert és a középkorban nagy hatású képviselőjévé lett. Az utókortól méltán kapta a Theologorum Magistra – a teológusok mesternője – elnevezést.

Önfeláldozóan ápolta a betegeket, a leprásokat is. 1309. január 4-én halt meg Folignóban.

Könyvében leírta megtérésének állomásait, legfontosabb tényezőként a vezeklést, az alázatosságot és a megpróbáltatásokat jelölve meg. Misztikus élményei isteni megvilágosulások, amelyek lelkéhez szólnak és váratlan pillanatokban érkeznek. Olyan események, amelyek megmutatják, hogy az egyetlen és igaz Mester, Jézus minden hívő szívében ott él, és sajátjának tekinti, miként Pál apostol fogalmaz a Galatákhoz írt levelében: „Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2, 20) – fogalmazott XVI. Benedek pápa 2010 októberében elhangzott katekézisében, a nagy középkori női misztikusokról szóló tanításai keretében.

Folignói Angéla spirituális fejlődéséről szólva a Szentatya kiemelte: bűneit megbánva, a pokoltól, elkárhozástól való félelem, bűnbánat és vezeklés jellemezte. „Lelke szégyent és keserűséget érzett, nem tudja még mi az, hogy szeretet, csak a fájdalmat ismeri”. Mindez azonban utat nyitott számára a fájdalmas keresztúthoz, amely végül a szeretethez vezette őt. Úgy érezte: adnia kell valamit Istennek, amivel megbocsátást nyerhet bűneiért, de megértette, hogy nincs semmije, amit Istennek ajánlhatna. „Az Istentől jövő igaz és tiszta szeretet a lélekben él, lehetővé teszi hibáink és az Isteni Jóság felismerését, amelynél nincs nagyobb.” Felismerte, hogy bűneinek megbocsátását, a megváltást csak Jézus – aki kereszthalált halt értünk – és az Ő szeretete adhatja meg. Hosszan szemlélte a keresztre feszített Jézust, aki a legnagyobb fájdalmak közepette a legnagyobb szeretetről tett tanúságot.

NECCHI LAJOS ( Ludovic Vico Necchi )

orvos, III. r. , profeszor, biologus

Milánóban született. Már fiatal korában síkraszállt Krisztus és az Egyház ügyéért.
23 éves korában Ferrari bíborostól megkapta a Pro Ecclesia et Pontifice kitûntetést a katolikus akció terén kifejtett tevékenysége miatt. Városában a vallás eszméjét képviselte a munkások között s a városi tanácsban is, bár nem szívesen kapcsolódott bele a politikába. Öntudatos tagja volt a Ferences III. rendnek. Kora vallástalan szellemével szembeszállva erõs hitével és szeretetreméltóságával sokakat megnyert Krisztus ügyének, köztük a késõbbi ferencest és a milánói egyetem alapítóját, Gemelli Ágostont. Együtt alapították a Szent Szív egyetemet. Orvosi tudását, egyetemi mûködését mint a biológia tanára, az apostolkodás szellemében végezte. Nemcsak a test, hanem a lélek gyógyítására törekedett, felkarolta a szegény betegeket. Sok mindenben hasonlított Batthyány Lászlóra. Csodálatos lelki szépsége különösen betegségében mutatkozott meg. Soha senkinek sem panaszkodott, még feleségének és gyermekeinek sem. Tudott mosolyogni a legkegyetlenebb fájdalmak között is.
Különszobát rendeztetett be magának, ott szenvedett álmatlan éjszakákon át.
Vallotta: „Kész vagyok rákbetegségben meghalni, mert a test legnagyobb fájdalmai Krisztus testében szentelõdtek meg.” 1930. jan. 10-én halt meg. Végrendeletében meghagyta, hogy sírkövére ezt véssék: „Necchi Lajos, ferences harmadik rendi.” Halála után három évre tanártársai, köztük P. Gemelli, betegei, ismerõsei boldoggá avatása elindítását kérték. Az eljárás folyamatban van. Necchi professzor vallomása Istenrõl és a szeretetrõl: „Ha a szavak szépségéhez kell mérnünk a fogalom fennköltségét, akkor a legnagyobb szó Isten imádandó neve. Csak egyetlen szó van még, s ez nagy, mint Isten neve s a legédesebb az emberi ajkakról elhangzó szavak között: a szeretet.”

Imádság:
Istenünk, te tiszteletreméltó Neechi Lajos testvérünk által felragyogtattad Krisztus világosságát az Egyház arcán. Testvérünk példája lelkesítsen bennünket Isten és a felebarát szeretetére. Krisztus, a mi Urunk által.

 

Az első ferencesrendi szent vértanúk

St.Berárd, St.Péter, St.Ottó, St.Akkurziusz és St.Adjutusz

   Szent Ferenc 1219-ben hat szentéletû társát a hitetlenek közé küldte, hogy hirdessék köztük Krisztus tanítását. Egyikük, Vitálisz testvér azonban Spanyolországban megbetegedett és nem tudta folytatni útját. Öten mentek tehát tovább:Berárd, Péter, Ottó, Akkurziusz és Adjutusz. Közülük az elsõ három pap volt. Coimbrában, a királyi városban néhány napot idõztek, aztán a mohamedánok megszállta Sevillában prédikáltak. Be akartak menni a mecsetbe is, de a mohamedánok kiabálva ütötték, verték õket. Így jutottak el az uralkodóhoz, ahol egyre bizonygatták, hogy az egyedül igaz vallás Krisztus vallása, Mohamed hamis próféta. A fejedelem halálra ítélte õket, de mégis úgy rendelte, hogy ha elhagyják az országot, életben maradnak. Õk elhagyták Sevillát, de nem vissza, hanem Marokkó felé vették útjukat és ott is hirdették a keresztény hitet. Börtönbe vetették õket. Az itt tartózkodó Don Pedro infáns kieszközölte az emírnél, hagy a hithirdetõk az õ foglyai legyenek. Berárdék azonban innen megszöktek, s a fõvárosban, Marrakesch-ben ismét prédikálni kezdtek. Újból elfogták s börtönbe zárták õket. Az emír kegyetlenül megkínoztatta õket, s amikor látta, hogy a kínzással nem megy semmire, nõket és pénzt ígért nekik, ha mohamedánok lesznek. A vértanúk ezt felelték: „Asszonyaid és pénzed nem kell nekünk, mert mindezeket Krisztus szerelméért szemétnek tekintjük.”

   Akkor az emír kegyetlen haragra lobbant, felkapta kardját és egymás után fejükre mért ütésekkel saját kezével végzett velük. Ez 1220. jan. 16-án történt. A szent rendalapító, amint meghallotta a vértanúság hírét, boldog elragadtatással

felkiáltott: Most már van öt igazi kisebb testvérem. A vértanúk földi maradványait hamarosan Coimbrába vitték, ahol Isten csodákkal megdicsõítette õket. Vértanúságuk sok hivatást támasztott. Az elsõk között volt Ferdinánd ágostonrendi kanonok, a késõbbi Páduai Szent Antal. A Ferenc-rend elsõ vértanúit

IV. Sixtus avatta szentté 1481-ben.

Emberi okosság - isteni bölcsesség.

Berárd és társai magatartását sokan - teológusok, történészek - oktalanságnak ítélték akkoriban és késõbb is. Hithirdetésük teljesen eredménytelen volt, egyetlen mohamedánt sem térítettek meg, sõt a keresztényekre haragították a moszlimokat. Isten azonban csodákkal megdicsõítette õket. „Isten azt választotta ki, ami a világ szerint oktalan, hogy megszégyenítse a bölcseket.” (1 Kor 1, 27)

 

Imádság:

Istenünk, te Szent Berárd és vértanú tárcainak dicsõséges viadalával megszentelted a Kisebb Testvérek Rendjének kezdetét. Engedd, hogy amint õk készek voltak érted meghalni, úgy mi is állhatatosan tanúságot tegyünk rólad életünkkel. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Merici Szent Angéla

szüz, Szent Orsolya rendalapítója
Észak-Olaszországban, Desenzanoban született. Korán, tíz éves korában elvesztette szüleit, s egy ideig nagybátyja nevelte. 13 évesen belépett a ferences III. rendbe. 22 éves korában kezdett érdeklõdni benne jövendõ hivatása: a szegény, iskolázatlan gyermekek oktatása, nevelése. Néhány barátnõjével összeszedték a szomszédság leányait, és hitoktatásban részesítették õket. 24 éves korában látomása volt: hosszú létrát látott, mely összekötötte a földet az éggel. A létra minden fokán egy-egy fényes ruhájú szûz állt, liliommal a kezében, koronával a fején. Kétoldalt angyalok álltak.
   Egy hang azt mondta: „Angéla nem távozhatsz a földrõl, míg meg nem alapítod a szüzeknek most látott társaságát.”
Késõbb, 56 éves korában megismétlõdött a látomás.
Angéla elzarándokolt a Szentföldre is. Útközben megvakult, így járta végig a szenthelyeket, de hazatérõben ugyanott, ahol szemevilágát elvesztette, csodás módon visszanyerte látását. Élete nagyobb részét Bresciában* élte, itt alapította meg 28 leánnyal 1535-ben társulatát, melyet Szent Orsolya pártfogása alá helyezett. Elgondolását a ferences III. rendi szellem járta át. Kezdetben még nem hordtak szerzetesi ruhát, nem laktak zárdában, így végezték munkájukat iskolákban, plébániákon. Elsõsorban az egyszerû, szegény nép leányait nevelték. Késõbb azonban felsõbb rendeletre klauzúrás rendházban kellett élniük, és szerzetesi ruhában járniuk. Borromeo Szent Károly segítségével lettek jóváhagyott szerzetesrenddé (orsolyiták). A rend ma is virágzik szerte a világon. (Kb. 5000 a nõvérek száma.) Angéla Bresciában hunyt el 66 éves korában. Holttestét a III. rend ruhájába öltöztették. VII. Pius pápa avatta õt szentté 250 évre halála után. Ünnepe halála napján, jan. 27-én van.
 
Szent Angéla buzdítása lelki leányaihoz:
„Könyörögve kérlek titeket, arra törekedjetek, hogy leányaitokat szeretettel kapcsoljátok magatokhoz, szelíd és jóságos kézzel vezessétek õket, ne parancsolgatva vagy szigorúsággal. Ez más szóval azt jelenti, hogy fölszabadítjuk a lelkeket, ha a gyengékbe és bátortalanokba bátorságot öntünk, szeretettei intjük õket, példánkkal prédikálunk és hirdetjük nekik azt a nagy örömet, amely ott fenn vár rájuk.”
 
Imádság:
Urunk, Istenünk, szüntelenül ajánljon minket irgalmadba Merici Szent Angéla szûz közbenjárása, hogy szeretetének és okosságának lelkesítõ példáját követve, tanításodat megtartsuk, és életünkkel megvalljuk. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Veridiana Attavantis

(Castelfiorentino, 1182 – Castelfiorentino, 1242. február 1.)
Sveta Viridijana Attavantis

   Kb. Szent Ferenccel egyidőben született az időközben leszegényedett Attavanti nemesi családból. Életírói kiemelik, hogy nagyon korán, 12 éves korában megkedvelte az önmegtagadó életet. Buzgó asszonyok társaságában elzarándokolt Compostellába, majd Rómába. Éhínség idején egyik rokonánál lakott. Ekkor történt, hogy a szegényeknek nagymennyiségű babot osztott szét, s később tudta meg, hogy a bab már el volt adva. Erre egész éjjel imádkozott, kérve Isten segítségét nagy bajában, s íme reggelre a tartály ismét tele volt babbal. A csoda híre elterjedt, ami Veridiánát bántotta, s sokáig töpren- gett, hogyan tudná elkerülni az emberek tiszteletnyilvánításait. 26 éves korában Firenze közelében egy remetelakot építtetett, amely még ma is áll: 3 m hosszú és 1 m széles, közelében egy kápolna állt. Ide falaztatta be magát s 34 évig élt itt a legszigorúbb lemondásban és bűnbánatban. Legfőbb vigasza a szentségi Jézus közelléte volt, kunyhójából szentmisét is tudott hallgatni. (A középkorban hasonló remeteéletet többen is vállaltak, ezeket befalazottaknak, reklúzáknak nevezték. Később a pápák ezt az életmódot betiltották.)

   A hagyomány szerint 1221-ben (vagy 1222-ben) itt meglátogatta Szent Ferenc, és ő öltöztette be a bűnbánó III. rend ruhájába. Később is felkereste, hogy szavaival erősítse, vigasztalja. Veridiána életét még két kígyó is nehezebbé tette, amelyek állandóan kínozták, míg végre az emberek megszabadították tőlük. Ágya a csupasz föld volt, étele, amit jólelkű emberek az ablaknyílá- son át adtak neki. Kb. 60 évesen fejezte be életét, halála előtt a bűnbánati zsoltárokat imádkozta. Életében és halála után Isten csodákkal tűntette ki. Fönnmaradt a legenda, hogy halálakor Castelfiorentino templomának harangjai maguktól megszólaltak. VI. Kelemen pápa avatta boldoggá.

   Veridiána lakóhelyétől nem messze egy asszony gyakran szórta az átkokat. Gyermekét sem kímélte. „Bár vinne el az ördög - mondta neki egyszer -, hogy ne lássalak többé!” A gyermek azon nyomban el is tűnt az asszony szeme elől. Akkor jajgatni kezdett, s a szomszédokkal együtt Veridiánához ment, kérve segít- ségét. Amíg imádkoztak Veridiánával, megjött a gyerek épen, egészségesen. Elmondta, hogy az ördög cipelte őt egy félelmetes mélységbe lépcsőkön lefelé. Egyszer csak Veridiána állta el útját. Amikor az keresztet vetett feléje, őt elengedte, s így megmenekült. Anyja megtanulta az esetből, hogy ne átkozódjék.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Veridiánát az imádságos és önmegtagadó élet útjára vezetted, és égi kegyelmekkel elhalmoztad. Add, hogy az örök élet elnyeréséért minden áldozatra készek legyünk.

A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Leonissziai Szent József

kapucínus

   Assisitől délre nem messze van Leonissa (Leonessa) község; itt látta meg szeretünk, keresztnevén Eufránio a napvilágot. Már csecsemő korában csodás dolog történt vele: Isten megmentette a megfulladástól. Gyermekkorában buzgó volt az imában, önmegtagadásban. Szüleit korán elvesztette. Egy tanár nagybátyja vette gondjaiba, taníttatta, sőt, amikor házasulandó korba ért, gaz- dag menyasszonyról is gondoskodott. Az ifjú azonban minden nyomásnak, rábeszélésnek ellenállt. Felhasználva nagybátyja távollétét, kapucinusnak jelent- kezett. Fel is vették s Assisibe küldték. Ekkor kapta a József nevet. Rokonai utánamentek s erőnek erejével haza akarták vinni: Szándékuk azonban meg- hiúsult József ellenállásán és a kapucinusok határozott fellépésén.
* * * * *

Leonissziai Szent József lelki hagyatékaiból

   Pappászentelése szentelése után, elöljárói engedélyével, hamarosan Konstantinápolyba ment néhány rendtársával, hogy a fogságban lévő keresztényeknek lelki segítséget nyújtson. Már két évig működött itt eredményesen, amikor vakmerő vállalko- zásra szánta el magát: belopakodott a szultán palotájába, hogy őt megtérítse. Elfogták, egyik kezébe és lábába vaskampót szúrtak, s egy gerendára felakasz- tották. Itt szenvedett három napon át, imádkozva s Istent dicsőítve. Szabadu- lása - ahogy ő maga elbeszélte - úgy történt; hogy egy csodaszép kisfiú jelent meg a börtönben, megszabadította a vaskampóktól, megérintette, s ezzel meggyógyította sebeit. Kenyeret s bort hozott neki; hogy erőre kapjon. Közöl- te vele, Isten akarata, hogy hazájába visszatérjen, mert ott jobban tudja szol- gálni a lelkek üdvösségét.

   Haza is jutott, s ettől kezdve mint népmisszionárius járta a falvakat Umbriában és másutt. Naponta 6-8 szentbeszédet is mondott. Szavait feltűnő csodák, gyógyulások, kenyérszaporítás, megtérések kísérték. Kibékített vi- szálykodó családokat, községeket. Sokat betegeskedett, de közben szigorú önmegtagadó életet élt. 56 éves korában halt meg Amatrice-ben, amikor a zsolozsmában ezt imádkozták mellette: „Drágalátos az Úr szemében szentjei- nek halála.” Halála után eltűnt minden sebe, teste a megdicsőültek szépségé- be öltözött. Közbenjárására csodák történtek. XIV. Benedek avatta szentté 1746-ban.

    Amikor rákbetegsége igen gyötörte, az orvosok műtétet javasoltak. Akkor még nem ismerték az érzéstelenítést s le akarták kötözni. Ő kezébe vette ke- resztjét: „Látjátok - mondta. -, ez a legerősebb kötelék, mely megköt engem.” Így szenvedett a műtét alatt s közben ismételgette: „Sancta Maria, succurre miseris!” (Szűz Mária; jöjj segítségére a szerencsétleneknek!)

 

   Imádság:
   Istenünk, te Leonisszai Szent Józsefet az evangélium kiváló hirdetõjévé tetted. Közbenjárására add meg, hogy ugyanazon szeretet tüzétõl lángolva tudjuk
keresni a lelkeket, és egyedül neked szolgáljunk.

   A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Japán, Nagaszaki első vértanúi

Miki Pál fogadalmas,

Japánban a 16. század második felében jezsuita hittérítők működtek szép eredménnyel. A császár, Taykosama azonban féltette uralmát, főleg a megtérő előkelő emberek miatt. Ezért 1587-ben kitiltott az országból minden külföldi misszionáriust. Titokban azonban többen ott maradtak. A manilai kormányzóhoz kérelem érkezett Japánból, hagy küldjön ferences misszionáriusokat.

Így ment Japánba Keresztelő Péter atya néhány társával, akiket a császár barátságosan fogadott. Az ő szóbeli (vagy hallgatólagos) engedélyével prédikáltak, néhány kolostort és kórházat is alapítottak. 1596-ban azonban a császár
kiadta újabb rendeletét a misszionáriusok kivégzésére. A keresztényüldözés oka a pogány boncok áskálódásán kívül egy spanyol kereskedelmi hajó ügye volt. A hajó rakományát lefoglalta a császár. Az egyik spanyol hajós azt a meggondolatlan kijelentést tette, hagy majd a spanyol király elõbb misszionáriusokat, majd katonákat fog küldeni megtorlásul.

1596. decemberében elfogtak hat spanyol ferences misszionáriust (négy pap, két laikus testvér) három jezsuitát (Miki Pál fogadalmast és két novícius társát) és tizenöt japán világi hívõt, akik legtöbben a ferences III. rendhez tartoztak. Három fiatal is volt köztük: a 15 éves Tamás, a 13 éves Antal és a 12 éves Lajos. Mindannyian készek voltak a vértanúságra és a szenvedésekre. Kimondták felettük a halálos ítéletet. Ennek jeléül jan. 2-án Meakoban levágták bal fülüket és orrukat, majd megkötözve kocsira rakták õket és egy hónapon át városról városra kísérte õket kétszáz katona. Útközben Péter atyának volt még ideje arra, hogy írjon híveinek, ebben a levélben kifejezi mindannyiuk örömét, hogy Krisztushoz hasonlóan halhatnak meg. Útközben hozzájuk csatlakozott még két japán keresztény, akik szolgálatukra voltak. Õket is a vértanúk közé sorolták. Így a vértanúk száma huszonhat lett. A Nagaszaki melletti dombon, a „szent hegyen” keresztre feszítették õket. „Istent dicsõítve és hitüket hirdetve haltak meg dicsõségesen” (Zsolozsma szövege.) IX. Piusz 1862-ben avatta õket szentté.

Részlet Keresztelõ Szent Péter levelébõl:
“Szeretteim, Isten szerelmére kérlek benneteket: nagy bizalommal ajánljatok minket Istennek, hogy életünk feláldozása kedves legyen elõtte. Úgy látom, a következõ pénteken feszítenek minket keresztre, mert Meakoban is pénteken vágták le fülünk egy-egy darabját. Ezt Isten ajándékaként fogadtuk. Mindnyájan nagy buzgalommal kérünk benneteket, imádkozzatok értünk!”


Imádság:
Istenünk, te szentjeid erõssége vagy. A szent vértanukat, Keresztelõ Pétert és Pált meg társaikat a kereszt útján az életre hívtad meg; közbenjárásukra add meg nekünk, hogy a hitet, melyet vallunk, mindhalálig erõsen meg is tartsuk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Egyed Mária a szt.Józsefi - Francesco Pontillo

Taranto, 1729. november 16. - Napoli, 1812. február 07.
Szent Egyed Mária a szt.Józsefi - Francesco Pontillo

   Egyed (latin Aegidius, francia Gilles, angol Giles) a középkor népszerű szentje. Való életéről keveset tudunk. Görög származású bencés rendi szerzetes volt, aki Provence-ban, Arles környékén remetéskedett, majd ugyanitt monostort alapított, amelynek ő volt első apátja (†725 körül). Nálunk és Angliában különösképp kedvelték, mindkét országban sok templomot és monostort szenteltek neki, így hazánkban a Szent László alapította somogyvári apátságot (1091), és a garamszentbenedeki apátság plébániatemplomát (1209), hogy csak a híresebbeket említsük.

   Egyed a tizennégy segítőszent egyike, elsősorban a koldusok, a nyomorékok és leprások védőszentje volt, de – s ez már legismertebb legendájával kapcsolatos – a szoptató anyák is kérték közbenjárását.

  Legendáját a Legenda Aurea tette ismertté. Eszerint a szent egy erdei barlangba húzódva remetéskedett, ahol egy szarvastehén táplálta tejével. Egyszer a király arrafelé vadászott. A vadásztársaság felverte és üldözőbe vette Egyed szarvasát. Az állat a remete barlangjába menekült. Ott az utána lőtt nyíl a szentet találta el. Egy változat szerint a nyíl-vessző megölte, egy másik szerint csupán megálljt intő kezét fúrta át.

 

   

   Tarantoban, Dél-Olaszországban született: Pontillo Ferenc volt a neve. Szegény szülei fiatalon iparra taníttatták. Vallásosságával, ártatlanságával társaira jó hatással volt. Reggelente szentmisén vett részt, este szentséglátogatást végzett. Szabadidejét imával töltötte. Belépett a Rózsafüzér Társulatba. Apja halála után õ lett a családfenntartó: édesanyjáról és testvéreirõl nagy szeretettel gondoskodott. Amit munkájával keresett, rájuk áldozta, és még jutott a szegényeknek is. Amikor e kötelességétõl felszabadult, buzgón kérte Istent, adja tudtára, hogyan szolgálja õt tökéletesebben. Álmában megjelent neki Alkantarai Szent Péter és Szent Paszkál, az õ intésükre a Lecce*-i rendtartomány Galatone kolostorában jelentkezett, az alkantarínus ferencesekhez 1754-ben laikus testvérnek. A fogadalmak letétele után pár évre, 1759-ben
   Nápolyba helyezték a Szent Paszkál kolostorba, ott is maradt élete végéig. Zûrzavaros politikai helyzetben, egyházellenes légkörben, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a nápolyiak megerõsödjenek a katolikus hitben. Élete szeretetszolgálat
volt, elsõsorban a legszegényebbek közt. 1888-ban boldoggá, 1996-ban
szentté avatták.
II. János Pál szenttéavatási homiliájából:
“Az Egyház ma hirdeti Isten dicsõségét, mely megnyilvánul Egyed Mária életszentségében. Mint Szent Ferenc igazi fia, befogadta a Krisztus misztériumai szemlélésébõl fakadó határtalan szeretet tüzét... Figyelemmel volt mások szüksége iránt, amikor vállalta a legegyszerûbb munkát vagy a szegények szolgálatát.
   Nápoly utcáin hordozta a kiengesztelõdés és a béke evangéliumi igéit, olyan légkörben, melyet a társadalmi feszültség és a testi-lelki nyomor jellemzett. Gondoskodó szeretetét mindenki kiérezte szavaiból, gyakran mondta: Emberek, szeressétek Istent! Mindenkit megtérésre hívott fel az Istenhez, aki „irgalmas és kegyes, késedelmes a haragra, ellenben gazdag kegyelemben és hûsében” (Kiv 34,6). Ez az izenet mai világunknak különösen idõszerû; sürgõsen szüksége van arra, hogy higgyen Isten szeretetében, Szent Egyed a maga alázatos és vidám magatartásával kiérdemelte a „Nápoly Vigasztalója” elnevezést.
   Emléke ma is eleven, és példája arra hívja ma is a keresztényeket, hogy az evangéliumi nyolc boldogság szellemében éljenek és Isten szeretetére életszentséggel válaszoljanak, melyre a Szentlélek kegyelme segít el bennünket.”
 
 

    

Tisztelete Magyarországon

 

   A ma Szlovákiában lévő bártfai Szent Egyed bazilika az UNESCO kulturális világörökségének része

   Esztergomban már a 11. században őrizték koponyájának három töredékét. Tiszteletének másik hazai nyoma a Szent László király által 1091-ben alapított somogyvári Szent Egyed monostor volt, amelyet közvetlenülSaint Gilles-du-Gard bencés szerzeteseivel népesített be a király.

   Valószínűleg a bencés kapcsolatokkal függ össze, hogy 1209 óta a garamszentbenedeki apátság plébániája szintén Szent Egyedet tiszteli védőszentjeként. A hagyomány szerint Eger közvetlen szomszédságában, a felnémeti völgyben is állott valamikor Szent Egyedről elnevezett bencés apátság, bár ennek létezésére egyelőre nincs bizonyíték. A Vas megyében fekvő Peresznye község temploma szintén Szent Egyed tiszteletére van szentelve, mai formáját 1702-ben nyerte el. A felső-magyarországi szászok „cipszerek” (német: Zipser) által lakott városokban (Bártfa,Poprád, Ruszt) kialakult Szent Egyed tisztelet azonban már feltehetően nem bencés gyökerű, hanem közvetlen nyugati ihletésű, melyet a nyugatról a városokba érkező kereskedők, iparosok hoztak magukkal.,

   A Kárpát-medencében több település is a szent nevére felszentelt templomáról kapta nevét (az egykori somogyi Szentegyed, a mai Illés Szlovákiában, az erdélyi Vasasszentegyed) és Vasasszentegyedivölgy.

 
   Imádság:
   Istenünk, te Szent Egyed Máriát a szegények javára segítõnek és vigasztalónak adtad. Add, hogy erényeit követve mi is igyekezzünk másokkal sok jót tenni.
   A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Boldog SETTESOLI JAKÓBA ASSZONY

III. r. (Roma 1190 - Assizzsz 1239. február 08.)
Blažena JAKOBA iz Settesolia

   Szent Ferenc atyánk jótevője, akit a szeráfi atya csak „Jakóba testvér”-nek nevezett. Előkelő római családból származott, a családi ház a Tiberisen túl volt: Szent Ferenc és társai itt gyakran megszálltak római útjuk alkalmából. Itt ismerte meg őt a szent mint hűséges hitvest, odaadó édesanyát, a szenvedés- ben erőslelkű özvegyet, aki két fiát erényekben és istenfélelemben nevelte. A Szent Ferenccel való ismeretség egyúttal az életszentségre való indítást is je- lentette Jakóba számára.

   Celanoi Tamás írja róla: „Jakóba asszony nemcsak előkelő származásával, hanem jámborságával is kitűnt, ezért a szent különös szeretetét élvezte.” Szent Klárán kívül ő volt az egyedüli nő, aki közelebb kerülhetett a szenthez. Amikor Szent Ferenc betegsége súlyossá vált, megérezte, hogy Szent Ferenc őt hívni akarja. Éppen akkor ért Assisibe, amikor Szent Ferenc izenni akart neki. Meg- érkezése hírére a szent örömmel felkiáltott: „Dicsőség Istennek, aki Jakóba asszonyt, testvérünket ide küldte. Nyissátok ki az ajtót és vezessétek be.”

 

   Jakóba mindazt elhozta, amit a szent kérni akart tőle: posztót, gyertyát a te- metésre és kedvenc süteményét is, amit római tartózkodása alatt szokott készíteni. Ott is maradt, megvárta a szent halálát, s amiben tudott, segítségére volt. A temetés után visszament Rómába, de újra és újra visszatért Assisibe, hogy a szent sírjánál imádkozzon. Assisiben is halt meg 1239-ben, s Szent Fe- renc sírja közelében temették el. A hagyomány úgy tudja, Szent Ferenc öltöz- tette be Jakóbát a III. rend ruhájába.

   „Amikor Jézus Betániában tartózkodott, odajött hozzá egy asszony. Alabást- romedényben drága illatos olajat hozott, s az asztalnál ülőnek fejére öntötte... Jézus így szólt a tanítványokhoz: Miért bántjátok ezt az asszonyt? Ha ő most testemre öntötte ezt az olajat, a temetésemre tette.” (Mt 26, 6 sk.)

 

   Imádság:

   Istenünk, te Jakóba asszonyt Szent Ferenc hű követőjévé tetted, s megad- tad neki, hogy szeretetszolgálataival vigasztalására és örömére legyen. Segíts minket is, hogy figyelmes szeretettel legyünk különösen azokhoz, akikkel együtt élünk.

   Krisztus, a mi Urunk által.

Boldog Sztepinac Alajos (Alojzije Stepinac)

püspök és vértanú, ferencesrendi

   Stepinac Alajos 1898. május 8-án született a horvátországi Krasicében.1924 és 1931 között a Pontificium Collegium Germanicum et Hungaricum növendékeként Rómában tanult. Mindössze három évvel a hazájába való visszatérése után elöljárója javaslatára zágrábi koadjutor-érsekké nevezték ki, és 1934. június 24-én püspökké szentelték.

   A második világháborút követo években a kommunista jugoszláv vezetés mindent megtett, hogy gyengítse a katolikus egyházat. Céljuk elérése érdekében Stepinac érseket is többször kihallgatták, és mivel nem volt hajlandó követeléseiknek eleget tenni, 1946. szeptember 18-án letartóztatták. Ugyanezen év október 11-én tizenhat év szabadságvesztésre és kényszermunkára ítélték.

   1946-tól 1951-ig a lepoglavai börtönben tartották fogva, majd 1951-tol szülofalujában volt háziorizetben. Itt hunyt el, 1960. február 10-én.

 

Zágráb hos püspökét, aki idoközben az Istenhez és Egyházhoz való huség jelképévé vált, elismerése jeléül XII. Piusz pápa 1953-ban bíborosi címmel tüntette ki.

Pages