You are here

Sveci, blaženi i sluge Božije

pl. 2021.04.23.
pl. 2021.04.23.

ASSISI Boldog EGYED

( **** - 1262)
Bl. Egidije Asiški

+Monteripidói remeteség, 1262. április 22.

   Boldog Egyed testvér életét csak attól az időtől kezdve ismerjük, amikor elhatározta, hogy Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 566. o.) követője lesz. A legenda minden korábbi eseményt homályban hagy. Lehetséges, hogy előzően favágó volt. Szerzetesként mindenesetre gyakran végezte ezt a munkát. Feltehetően korán hozzászokott a nehéz munkához. Bizonyosnak látszik, hogy elpusztíthatatlanul egészséges volt. Egyszer azt mondta Szent Ferencről: ,,Csak egy dolog nem adatott meg neki: az erős test. Ha ugyanis olyan test állt volna rendelkezésére, mint az enyém, ennyire teljesítőképes, kétségtelenül bejárta volna a világ legtávolabbi zugait is.''

   Egyed hallott már arról, hogyan csatlakozott Ferenchez első társa, Boldog Quintavallei Bernát. Nagyon mélyen hatott rá, hogy Bernát szó szerint teljesítette az Evangéliumot, és minden tulajdonát eladta, az árát pedig szétosztotta Assisi szegényei között. További két férfi is csatlakozott Ferenchez. Egyed Isten felszólításának fogta fel, hogy ez a hír eljutott hozzá. Haladéktalanul Assisibe ment, s ott megtalálta Ferencet. ,,Hozzátok akarok tartozni Isten iránti szeretetből'' -- így kérlelte Ferencet. Az meglátta a kérlelőben akaratának tisztaságát, és ezekkel a szavakkal mutatta be társainak: ,,Egy jó testvért küldött hozzánk az Úr''.

   A kis közösség előtt ott állt az Úr igéje: ,,Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között... Aztán jöjj és kövess engem!'' (Mt 19, 21.) Ferenc drámai cselekedetével a püspök előtt lemondott gazdag örökségéről. Quintavallei Bernát is látványosan lépett a szegénység útjára. Egyednél egyszerűbben ment minden, mert ruházatán kívül nem volt semmije. Ferenc magával vitte Assisibe, hogy a városban csuhát kerítsen számára a beöltözéshez. Útjuk közben alamizsnát kért egy szegény asszony. Ferenc Egyedhez fordult: ,,Adjuk oda neki a köpenyedet!'' Örömmel ajándékozta oda Egyed köpenyét a koldusasszonynak. Maga is szegény volt; amit ajándékozni tudott, azzal nem segíthetett a nép szegénységén. De azt a keveset, amit el tudott ajándékozni, vidám szívvel adta. Még azon a napon beöltöztette őt Ferenc.

   Egyed igen nagyra becsülte Szent Ferencet. Az első társak Ferenchez való viszonya azért mégis más volt, mint azoké, akik később érkeztek a Szent közösségébe. A rend egyik történetírója mondta az első társakról -- s ez Egyedre is vonatkozik --, hogy Ferenc kíséretét alkották, a rendi család azonban velük még nem jött létre valójában: ,,Első társai bizonyára alig voltak a fiai. Olyanok voltak, mint a testvérei, társai a legesztelenebb kalandban''. Első társai a később jövőknél erősebben magukra és saját döntésükre voltak utalva. Jellemző továbbá, hogy Egyed (mint még néhányan az első testvérek közül) később teljesen elhagyta a tevékeny életet, és szemlélődőként visszavonult egy remeteségbe. Ezzel azonban semmi esetre sem szakadt el a maga útját járva Szent Ferenc rendjétől, hanem olyan életformát választott, amelyet a ferences élet első időszakában egy másik lehetőségnek ismertek el az apostoli tevékenység mellett. Talán felismerte Egyed, hogy a prédikálást hosszú távon mégiscsak a rend papjainak kell végezniük, ezért vonult vissza.

   Még nem sok ideje volt a kisebb testvérek közösségében, amikor Ferenc apostoli vándorútra küldte ki a világba. Úgy látszik, mintha Egyed nagy örömmel köszöntötte volna, hogy szembekerül a világgal. Mint makkegészséges férfinak nem kellett félnie a vándorút fáradságaitól. Útközben sokszor felajánlhatta erejét mások szolgálatára és segítésére. Segített az embereknek az olajbogyó-szüretelésben, friss forrásvizet vitt szét a városokban, és szolgálataiért csak a mindennapi kenyeret kérte alamizsnaképpen. Így jutott el a spanyolországi Compostellába, Szent Jakab apostol szentélyéhez. Amikor útközben egy szegény emberrel találkozott, részvéttel telve odaadta neki kámzsáját és tovább vándorolt; húsz nap múlva szerzett csak ismét másikat. Felkereste Szent Mihály arkangyal szentélyét is Bariban. Elfogta a vándorlási láz? Lehet, hogy az is szerepet játszott az első években. Nem várt-e azonban a világ Krisztus örömüzenetének hirdetőire? Nem kellett-e az Isten országát hirdetőknek szüntelenül a világot járniok, hogy az emberek szívében felkeltsék az Isten iránti szent nyugtalanságot? Egyed testvér vándoréveiről így szól a legrégibb legenda: ,,Ekként járta a világot, s arra ösztökélte a férfiakat és nőket, hogy féljék és szeressék az ég és föld Teremtőjét, s vezekeljenek bűneikért.'' Feltehetően Egyed volt az első ferences, aki a Szentföldön felkereste a szent helyeket. Ez 1215 körül lehetett.

   Ferenc nagyra tartotta testvérét, Egyedet. A legenda ugyanis ezt közli: ,,Amikor utazásairól hazatért Szent Ferenchez, a Szent jól látta, hogy (Egyed) Isten és a jó példa embere. Efölötti örömében azt mondta: oda mehet, ahova akar. Egyed testvér mégis azt válaszolta, hogy nem akarja az életét ilyen laza engedelmességben leélni. Erre Ferenc, megtérésének hatodik évében, elküldte egy remeteségbe, név szerint Fabrionéba (ma: Favarone), Perugia síkságára.'' 1215-től 1219-ig maradt ott Egyed.

   Amit Egyed átélhetett a favaronei remeteség kegyelmi istentalálkozásában, végül is a keresztény merészségbe űzte: a Krisztusért való vértanúságot kereste. 1219/1220-ban Tuniszban volt, hogy Mohamed követői között tegyen életével tanúságot Krisztusról. Vágya azonban nem teljesült. Bizonyára ez az élménye szólalt meg belőle, amikor egyszer ezt mondta: ,,Bilincs és vérhullatás nélkül is lehetünk vértanúk. A szent önátadásért, örömért és vidámságért megérdemli az ember, hogy elnyerje a vértanúság jutalmát és koronáját.''

   Egyed testvér életének csak kevés különleges eseményéről tudunk az 1220 és 1234 közti időből. Ezek azt mutatják, hogy nagyra becsülték. 1225 körül pl. clairvaux-i Miklós bíboros vendégül hívta asztalához. Ezek azonban életének mégiscsak mellékes eseményei voltak, s ő maga sem tartotta őket sokra. A legfontosabb az, ami 1226. december 22. és 1227. január 5. között történt. Ekkor maga Krisztus jelent meg neki. Testvéreinek észre kellett venniük, hogy istenélményben részesült. Többször is rákérdeztek, hogy titkát megtudják. Tudakolták tőle, hogy látomása olyan volt-e, mint Péter apostolé Róma kapui előtt, vagy Szent Ferencé stigmatizációja alkalmával. Egyed azonban megmagyarázta: ,,Valóban, mindegyik nagy dolog volt. De mások az Úr művei, és más az Úr személyesen.'' Többet nem árult el. Ez a látomásos élménye azonban arra késztette, hogy teljesen hagyjon fel tevékeny életével, és csak szemlélődésnek szentelje magát. Kb. 1234-től haláláig, 1262. április 22- ig Perugia mellett a monteripidói remeteségben élt.

   Egyed testvért ,,a nagy szemlélődés testvérének'' nevezték. A szemlélődést feladatának fogta fel Isten országában. Tudta, hogy aki misztikus kegyelemben részesül, az maga is kegyelem és segítség mindazok számára, akik Isten országához tartoznak. Arra is oktatott mindenkit, hogy a kegyelemben való kitartás az első és voltaképpeni hivatásunk. Ő maga ugyan nem írt, és feltehetően hosszabb beszédeket sem tartott a lelki élet kérdéseiről; a hallgatást szerette. Akik azonban vele együtt éltek, megismerték annak nagy értékét, amit Egyed rövid mondatokban foglalt össze. Mondásait Arany szavak címen gyűjtötték össze. Ezekben a szavakban megérezhetjük az általa látott örök Ige visszhangját. Beszéde ezért igaz, telve van Isten bölcsességével, útmutató és gyakran kérlelhetetlenül világos. Amit Egyed a szemlélődésről és fokozatairól elmondott, fontos lett a szemlélődés elmélete számára. Szent Bonaventura (lásd: A szentek élete, 352. o.) átvette egyszerű testvérének fejtegetéseit, és helytállóbbaknak találta őket, mint amiket a szemlélődésről mondtak az olyan nagy teológusok, mint Clairvaux-i Szent Bernát (lásd: A szentek élete, 470. o.) és Szentviktori Richárd (+1173).

   Egyed testvér magatartására jellemzőek szavai: ,,Isten igéje nem hallgatójánál vagy hirdetőjénél, hanem végrehajtójánál van.'' Csak aki valóban engedelmeskedik Isten szavának, emelkedhet fel a szemlélődésre; az embernek azonban nincs hatalma rajta, minden csak meg nem érdemelt kegyelem. Egyed testvér Arany szavai sokak számára lettek ,,áldást hozó lelki könyvvé'', amint már első másolói mondták ezekről a szavakról. Nem tudományos kifejezések, hanem egy tapasztalt lélek szavai vezetnek el az Istenben való helyesebb imádkozáshoz és élethez. Boldog Egyed tisztelete Perugiában és a ferencesek rendjében mindjárt halála után megkezdődött. VI. Pius pápa ezt a tiszteletet 1777-ben megerősítette és megengedte, hogy ünnepét évenként április 23-án üljék meg.

 

Boldog Egyed mondásaiból:

„Nagy dolog, ha az ember a szerzetben helyesen tud élni, s abban haláláig híven és buzgón meg tud maradni.”

„Azt hiszem, hogy a Kisebb Atyafiak szeretetét Isten az emberi nemzedék nem csekély hasznára engedélyezte. Jaj azonban nekünk, ha nem leszünk olyanok, mint amilyennek lennünk kellene.”

 

Imádság:

Istenünk, te Boldog Egyedet a szemlélõdés magaslatára emelted. Közbenjárására add meg nekünk, hogy minden tettünkben szemed elõtt legyünk, és elnyerjük békédet, mely meghalad minden képzeletet.

Krisztus, a mi Urunk által.

Sigmaringeni Szent Fidél

1577-1622
SV. FIDELIS IZ SIGMARINGENA

   Sigmaringeni Fidél nyugtalan és zavaros korban élt. A reformáció következtében kialakult a két hitvallási frontvonal ,,Unió'' és ,,Liga'' néven. Az Egyház helyzete Németországban reménytelennek látszott. A lakosság kétharmada az új hitet vallotta, s csak idő kérdése volt, hogy a maradék mikor követi.

,,Hűségesen kitartani!''- így hangzott a katolikusok jelszava. Kitartásra buzdította 1612-ben a kapucinusok tartományfőnöke is a testvéreket: ,,A fenyegetésekkel és erőszakosságokkal nem törődve teljesítsük továbbra is kötelességünket prédikációval és keresztény tanítással. Szorgalmazzuk állhatatosan és szünet nélkül az igaz Egyház kebelébe való visszatérést. Adná Isten, hogy olyan maradéktalan örömmel működnénk, mint svájci testvéreink, akik (nem sokkal előbb) a ragály idején Krisztusért meghaltak.''

Ismerni kell a korabeli körülményeket, hogy értékelni tudjuk az ilyen magatartást. A leggonoszabb felekezeti csatározások kora volt ez; legfőbb színterük a szószék volt. Ugyanakkor a végsőkig elszántakat a korviszonyok arra késztették, hogy vértanúságért imádkozzanak.

   A megosztott kereszténység ügye vezette Roy Márkus doktort -- ahogyan Fidél atyát családi nevén hívták -- a kapucinus rendbe. Elhatározása pillanatában még teljesen a kapucinus testvérek hősiességének a bűvöletében élt, amelyet az alig fél éve tombolt pestis idején tanúsítottak. Közülük sokan bátran föláldozták magukat a betegek szolgálatában.

   Abból az 1612-es esztendőből, amelyben Fidél pappá szenteltette magát és belépett a rendbe, följegyzések maradtak ránk tollából Szeráfi áhítatgyakorlatok címen. Ezek az imádságok tanúsítják, hogy Fidélt mennyire eltöltötte az újraegyesülés iránti elkötelezettség: ,,Könyörülj, irgalom jóságos Atyja -- fohászkodik -- ezen a világon, és vezesd vissza a hittől elvadult népeket az igazság ismeretére. Ne engedd, hogy Fiad vére haszontalan és gyümölcstelen maradjon. Uram, előtted siratom ezeket a tőled távol álló testvéreimet; mennyire szeretnék mindnyájuk lelkével Benned hinni, mindnyájuk akaratával Téged szeretni, és mindnyájuk erejével szüntelenül Neked szolgálni!'' Olyan korban, amikor a gyűlölet ördögi hatalmai uralkodtak, már csak a hősies szeretet hozhatott szabadulást. Ezért kérte Fidél ezt az erényt: ,,Ó édességes és jóságos Jézus, óvj meg attól, hogy akár csak egyetlen embert is megvessek, lenézzek, semmirevalónak tartsak, megalázzak vagy kerüljek, bármennyire is gyűlöl és üldöz engem. Ne tűrd, hogy valaha is gyűlölet vagy csak keserű érzés is támadjon bennem ellene. És ne hagyd, hogy kételkedjem javulásában, amíg él.''

   A hitszakadás átka nem véletlenül sújtotta a kereszténységet. Nagy mértékben bűnösök benne az Egyház fölszentelt szolgái az Isten szolgálatában tanúsított hanyagságuk és bűnös életmódjuk révén. Csak az evangéliumi élet komoly vállalása háríthatta el a szerencsétlenséget.

   Sigmaringeni Fidél imádságos és vezeklő lelkületét úgy kell látnunk, mint engesztelést a szakadásban való bűnrészességért, s váltságdíjat a jövendő újraegyesülésért. Egyik szerzetestestvére, János atya, aki a szentté avatási perben tanúskodott, így vall Fidél imaéletéről: ,,Az élet minden helyzetében Istenhez szállt imája, hőségben és hidegben, éhezve és szomjazva, veszedelmekben és küzdelmekben, akár a kolostorban tartózkodott, akár azon kívül.'' A rendben szokásos imaidők nem voltak számára elegendőek. A matutinumhoz, amely az elmélkedéssel együtt éjféltől két óráig tartott, még egy órányi imát csatolt. Reggel öt órakor mégis ő volt az első a karban. Nagyon komolyan készült a prédikálásra, az eredményt azonban teljesen a kegyelemtől várta. Ezért minden prédikációja előtt és után egy-egy órát könyörgő imában töltött. És ezzel együtt meg volt győződve, hogy tartozik a kegyelemnek azzal, hogy erejét a végsőkig az apostoli tevékenységnek szentelje.

   Apostoli életének és vértanúságának legbensőbb forrása az Eucharisztia titka volt. Ismerte az Úr szavát, hogy a búzaszemnek meg kell halnia, ha termést akar hozni. Ezért a legnagyobb kegyelemnek tartotta, ha Isten arra méltatja, hogy vértanúsággal része legyen az Úr szenvedésében. Nem múlt el nap anélkül, hogy meg ne emlékezett volna az Úr áldozati haláláról, és ne kérte volna magának ezt a kegyelmet. Amikor tehát elindult a graubündeni misszióra, ezt mondta: ,,Kész vagyok meghalni az igaz hitért, amelynek hirdetésére most elindulok. És bár méltatlannak kell tartanom magamat a vértanúság koronájára, mégis bizonyosan tudom, hogy az Úr már elkészítette azt nekem.''

   Halála előtt néhány nappal ezt kérdezte tőle kísérője, János atya: ,,Mit csináljunk, ha ránk támadnak a parasztok?'' Fidél így válaszolt: ,,Semmi mást, mint amit a többi vértanúk tettek: készséges és vidám szívvel elfogadjuk a halált.''

   1622. április 23-án Graubündenben a seewiesi református parasztok küldöttsége jelent meg előtte, a Hitterjesztési Kongregáció által kirendelt misszió feje előtt, és meghívta, hogy prédikáljon nekik. Fidél átlátta szándékukat és így szólt kísérőjéhez: ,,Elmegyek, bár biztos vagyok benne, hogy rosszat forralnak ellenem.'' Másnap alig kezdte meg Fidél páter prédikációját, a templom előtti térről lövöldözés zavarta meg. A lövések leterítették a kis létszámú osztrák őrséget, de a szónoknak szánt lövés célt tévesztett. Fidél, mielőtt elhagyta a templomot, az oltár lépcsőjén Isten oltalmába ajánlotta magát. Alig ért ki a szabadba, máris körülvette egy csapat, mintegy húsz férfi: ,,Beszélj, elfogadod-e a hitünket vagy nem?'' Így válaszolt: ,,Én azért jöttem ide, hogy küzdjek a hamis hit ellen, és nem azért, hogy elfogadjam.'' Amikor a tömeg ezt hallotta, nekiesett a védtelen embernek, és megölte.

   A vértanúság kegyelméért végzett sok évi könyörgés tehát meghallgatásra talált. Néhány nappal korábban Fidél arról beszélt a kísérőjével, hogy naponta azért a kegyelemért imádkozik: ne bántsa meg Istent súlyos bűnnel, és a hit tanújaként halhasson meg.

   Fidélt 1746-ban avatták szentté, ünnepét 1771-ben vették föl a római naptárba, április 24-i dátummal.

Azt állítják Fidélről, hogy diák korában jól forgatta a kardot a vívópáston. Ügyvédként az egyszerű emberek igazáért vívott; kapucinus páterként pedig a szószéken és a szó fegyverével harcolt az evangélium szerint való igaz hitért, nem ritkán olyan energiával, hogy a lábainál a parasztok és a polgárok behúzták nyakukat, mintha zivatar verné őket.

   Amikor Fidél egy prédikáció után az altdorfi plébánián tartózkodott, a bíró belépett az ajtón, és így kiáltott: ,,Páter, ha zsíros levest akar itt enni, akkor prédikáljon egy kicsit szelídebben!'' Akkor Fidél, a derék sváb ember, nevetve így válaszolt: ,,Pár évvel ezelőtt történt. Ügyvéd voltam akkoriban az elzászi Ensisheimben. Akkor is beszélt nekem valaki zsíros levesről. Húzzam el a pört minél hosszabban, tanácsolták, akkor majd zsíros és kiadós lesz a levesem. Én akkor sem törődtem a leves zsírosságával, és ma sem törődöm. Te azonban, bíró, jobban tennéd, ha egy kicsit többet törődnél a magad lelkével, mint az én levesemmel!''

   Páter Fidél prédikálása Graubündenben sok férfit és nőt térített vissza a katolikus hitre. Ezen fölindulva egy tekintélyes kálvinista, Gugelbergi Rudolf odament Fidélhez, és kihívta nyilvános vitára. Remélte, hogy meg tudja cáfolni. Fidél elfogadta a kihívást. Több órán át nagyszámú nép előtt támadták és védték az egymással ellenkező hittételeket. Rudolf végül annyira kifogyott fegyvereiből, hogy már nem tudott tisztességes választ adni. Még éjszaka elsietett egy kálvinista prédikátorhoz, elmondta neki a vita lefolyását, és megkérdezte, tudna-e új érveket, amikkel a kapucinust meg lehetne cáfolni. A prédikátor azonban csak üres szavakat, végül pedig csak szitkokat tudott a katolikus hit ellen fölhozni. Mivel Rudolf értelmes ember volt, a prédikátor fecsegése rávezette, mi is az igazság a hit dolgában. Restelkedve eddigi magatartásán másnap fölkereste Fidélt, nyilvánosan bocsánatot kért a kihívásért, és a katolikus hitre tért.

Istenünk, aki Szent Fidélt arra méltattad, hogy szeretetedben lángra gyúlva a hit terjesztéséért elnyerje a vértanúság pálmáját, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy a szeretetben gyökeret verjünk, és mi is megismerhessük Krisztus föltámadásának erejét!

BETANKUR SZENT PÉTER

III. r., rendalapító (1626-1667)
Sveti Petar od Svetog Josipa Bentakur

   A kanári szigetcsoporthoz tartozó Tenerife szigeten született. Fiatalon Ame- rikába ment, de hamarosan súlyosan megbetegedett. Betegsége folyamán kapcsolatba került a legszegényebb és legkisemmizettebb néposztállyal. Miután váratlanul visszanyerte egészségét, elhatározta, hogy életét Istennek szen- teli. Nem állt módjában, hogy tanulmányokat folytasson s pap legyen, ezért belépett a ferences III. rendi testvérek közé. Arra törekedett, hogy a Názáreti Jézus nyomán alázatban, szegénységben, vezeklésben és a szegényeknek szolgálva élje le életét.

   Guatemalában először a ferences kolostor közelében lévő Szent Kálvária kápolna sekrestyéseként tevékenykedett. Meglátogatta a kórházakat, a börtö- nöket, a szegények otthonait, a munkanélkülieket, a rossz útra tévedt, minden iskolai képzettséget nélkülöző fiatalokat. Otthont létesített számukra. Ma is modernnek nevezhetők azok a szempontok, melyek szerint oktatásukat, katekézisüket megszervezte. Oratóriumot, iskolát, betegellátó központot ho- zott létre és hajlékot teremtett a városban átutazó papoknak, egyetemisták- nak. Mûvét Betlehemnek nevezte el. Ferences III. rendi társai közül többen kö- vették példáját, osztoztak vele a vezeklésben, az imában, a karitatív szolgálatban. Péter ekkor szükségét látta, hagy megírja közösségének rend- szabályait: így született meg a kongregáció, amely a Betlehemiták férfi és női ágává fejlődött ki. A két szerzetesi intézmény azonban jóval később kapta meg a szentszéki jóváhagyást.

   Péter megelőzte korát új pedagógiai módszereivel, szociális intézményeivel, mint pl. a lábadozó betegek kórháza. Lelki írásai nagy mélységről tanúskod- nak. Mindössze 41 éves volt, amikor meghalt. Több mint 300 év távlatában ma is élénken él a „Szeretet emberének” emléke, mind szülőföldjén, mind Gu- atemalában és mindenütt, ahol ismerik mûvét. Szent Józsefről nevezett Betankur Pétert II. János pápa avatta boldoggá 1980-ban, majd 2002-ben, guatemalai apostoli útja alkalmából szentté. Életszentségének sugárzása kihat egész  Közép-Amerikára.

Imádság:

Istenünk, te szent Péter misszionáriust kiváló erényekkel ékesítetted s általa új szerzetesi közösségeket hívtál életbe. Közbenjárására add, hogy Egyházad mindig teljesítse missziós hivatását és hirdesse az evangéliumot minden nép- nek.

A mi Urunk Jézus Krisztus által.

CSÍSZÉR ELEK erdélyi ferences atya

(1856-1942)
CSÍSZÉR ELEK erdélyi ferences atya

   Csíksomlyó közvetlen közelében született vallásos székely szülőktől. Imre volt a keresztneve. Iskoláit Somlyón, a ferences atyák iskolájában kezdte. Gim- nazista korában belépett a Mária-kongregációba. „Szűz Mária leventéje” lett, az is maradt egész életében. Csíksomlyón 16 éves korában lépett be a Ferenc- rendbe, majd Kolozsváron folytatta papszentelés előtti tanulmányait. Itt is szentelték pappá 1879-ben. Utána 21 évig volt novíciusmester, majd több he- lyen hitoktató, hitszónok, házfőnök, 1911-14-ig tartományfőnök. Élete példájával, intézkedéseivel erőteljesen törekedett az erdélyi ferences tartomány éle- tének megreformálására.

   1914-től Brassóban tevékenykedett 28 évig. Eleinte egyedül volt, később érkezett hozzá egy rendtárs. Eredményesen felvirágoztat- ta a ferences III. rendet. Pár év múlva a tagok száma meghaladta a százat. Ki- tűnő munkatársai lettek ők a lelkipásztori munkában. Szentbeszédeivel nagy hatást gyakorolt még a másvallásúakra is. Felejthetetlenek maradtak hallgatói számára azok a beszédek, melyeket Mária tisztaságáról, segítségéről, jóságá- ról, istenanyai méltóságáról mondott.

   Kitűnt a szerzetesi fogadalmak, a sze- génység, tisztaság és engedelmesség megtartásában. (Volt, aki közelében úgy érezte, hogy egyszerre megszűnnek a tisztaság elleni kísértései.) 1942. ápr. 27-én, a szentségek buzgó felvétele után hunyt el. Temetéséről azt írta a Már- ton Áron püspököt képviselő s a gyász-szertartást végző prelátus: „Az embe- rek nem gyászoltak, hanem ünnepeltek… Sírás helyett Tedeumot énekeltek.” Már életében, de még inkább halála után sok imameghallgatás és csodás gyógyulás történt közbenjárására. Boldoggá avatási eljárása megkezdődött.

   „Elek atya emléke így rajzolódott bele az emberek emlékébe: …akár imád- ság közben, akár a gyóntatószékben, akár az Úr oltáránál vagy más kötelessé- gének teljesítése közben mindig ugyanaz a jóságos arc, amely nyugodságról, Istenbe való elmerülésről, a világgal szemben érzett közömbösségről és az égi- ek utáni vágyakozásról beszél.”

Imádság:

Életrajzából.

Istenünk, te boldogemlékű Elek atyát arra választottad ki, hogy rendtarto- mánya reformját szóval és példájával előmozdítsa, add, hogy buzgósága min- ket is lelkesítsen fogadalmunk hűséges teljesítésére és a szeretetben való nö- vekedésre.

A mi Urunk Jézus Krisztus által.

 

ILLIRIAI (BITECTOI) BOLDOG JAKAB

ferencesrendi (Zadar, Dalmácia ~1400 – Bitetto, Olaszország1496)
Blaženi Jakov Zadranin

   BOLDOG JAKAB – (Beatus Jacobus a Jadera, Beatus Jacobus Illyricus vulgo Bitecto nuncupatus, Varingyec, Varingez, Varinguer, Varinquez) 

   Illíria. ZADAR (Dalmácia) születési helye, Bitecto halála színhelye. A 15. század az egyház sötét és vészterhes százada, de ebben a században is akadtak az egy- ház egén ragyogó csillagok: ilyenek a Ferenc-rendben többek közt a 3 Jakab: Strepa Jakab Lengyelországban, Márchiai Jakab Európa több országában és Bitektoi Jakab hazájában, Dalmáciában és Dél-Olaszországban, Apuliában. Jakab fiatalon belépett a Ferenc-rendbe hazájában, a dalmáciai Jaderában. Nemsokára kitűnt adottságaival és erényeivel, ezért az obszerváns tartományi vikárius őt vitte magával társul az itáliai választó káptalanra. Itt úgy látszik, fel- figyelt rá a Bari Szent Miklós tartomány főnöke és rábeszélte, hogy kérje felvé- telét az ő tartományába.

   A felvétel meg is történt, utána elöljárói több kolos- torba küldték. Mindenütt életszentségével Krisztus jó illatát árasztotta. Épültek mély alázatosságán, föltétlen engedelmességén, nagyfokú lelki tisztaságán. Krisztus szenvedése és a Boldogságos Szűz iránt különös tisztelettel volt. Szent Ferenchez hasonlóan a teremtmények őt is a Teremtőhöz emelték, még a leghétköznapibb dolgok is: pl. amikor a konyhában tevékenykedett, a tűzhely tüze hol a kárhozat tüzét juttatta eszébe, hol az isteni szeretet tüzére gondolt és elragadtatva átélte ennek a tűznek lángolását szívében. Conversanoban* a kolostor közelében egy barlangot kápolnává alakított, s ott töltött egész éjszakákat imában, a Szűzanya tiszteletében. Keveset aludt, tes- tének fegyelmezésében szigorú volt. Isten egyéb karizmákkal is megajándé- kozta, mint a jövendölés, csodatevés karizmájával. A Barihoz közeli Bitectoban (akkoriban püspöki város) halt meg 1490. ápr. 27-én. XII. Ince pápa hagyta jó- vá évszázados tiszteletét.

„Miként hajdan a tüzes kemencébe vetett három ifjú minden elemet a min- denség Teremtőjének dicséretére és magasztalására hívott fel, azonképpen ez az Isten lelkével teljes férfiú sem győzte minden elemben és teremtményben mindenek Teremtőjét és Kormányzóját dicsőíteni, magasztalni és áldani.”

Celanoi Tamás Szent Ferencről. Vita I.29.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Jakab hitvallódat példaadó életre segítetted, hogy szer- zetében mindenhol Krisztus jó illata legyen. Segíts, hogy kiváló erényeit köves- sük, s vele együtt a mennyben a dicsőség koronáját elnyerjük.

Krisztus, a mi Urunk által.

BOLDOG LUKÉZIUSZ

III. r. (1181-1260)
Blaženi Lukezije

   A hagyomány szerint Szent Ferenc atyánkkal egyidőben született és ő volt az első terciárius. Először katonáskodott, majd Poggibonziba* költözött és ke- reskedéssel foglalkozott. Fő gondja a haszonszerzés volt, a szegényekkel ke- veset törődött. Amikor Szent Ferenc vándorlása közben eljutott Poggibonziba, többször is találkozott Lukéziusszal, s a Szent Ferenccel való beszélgetések azt eredményezték, hogy megváltozott az életfelfogása. Kezdte szétosztani vagyo- nát a szegények között, szállást adott a vándoroknak, segítette az árvákat, öz- vegyeket. Felesége, Buonadonna eleinte nem helyeselte férje bőkezűségét, később azonban ő is együtt végezte férjével az irgalmasság cselekedeteit. Egy különös eset nagy hatással volt rá: egy koldus tért be házukhoz és Isten nevé- ben kenyeret kért.

   De már nem maradt semmi a kenyereskosárban. Lukéziusz szólt feleségének, adjon a koldusnak. Az haragosan válaszolta: „Nem tudod, hogy nekünk sincs már kenyerünk?” Lukéziusz azonban biztatta, nézze meg újra a kosarat. Megnézte, s az tele volt kenyérrel. Lukéziusz egyszer kérte Szent Ferencet, vegye fel rendjébe. Ferenc azonban figyelmeztette, hogy neki felesége van, őt nem hagyhatja el. Mivel többen is hasonló kéréssel fordultak hoz- zá, rövid életszabályt állított össze a „bűnbánó testvéreknek”, akik a világban maradnak és ott tartanak bűnbánatot, élnek az evangélium szellemében. Így keletkezett a bűnbánó, vagy ahogy később nevezték, a III. rend. Lukéziusz pél- dáját többen követték a faluban. Példája olyan hatással volt rájuk, hogy elne- vezték a „tökéletesség mesterének”. A hagyomány szerint élete 80. évében halt meg. Buonadonna azt kérte Istentől, hogy férjével egyidőben halhasson meg. A hagyomány szerint előbb Buonadonna, majd egy nap múlva Lukéziusz halt meg. Az első terciáriust VI. Piusz avatta boldoggá.

   „Mindazok, akik szeretik az Urat teljes szívből, teljes lélekkel és elmével..., és úgy szeretik felebarátjukat, mint önmagukat, és gyűlölik testüket bűneikkel együtt, és magukhoz veszik a mi Urunk Jézus Krisztus testét és vérét; és a bűnbánat méltó gyümölcseit termik: ó milyen boldogok és áldottak azok a fér- fiak és nők, amíg így cselekszenek és ezekben kitartanak.”

Szent Ferenc levele  a bűnbánó testvérekhez (a Harmadik Rend regulája elődje)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Lukéziuszt a bűnbánatra hívtad, és fölékesítetted a jám- borság és a szeretet cselekedeteivel; közbenjárására és példájára add nekünk, hogy a bűnbánat méltó gyümölcseit teremjük és jócselekedetekben szüntele- nül bővelkedjünk.

A mi Urunk Jézus Krisztus által.

SZIÉNAI SZENT KATALIN

Sziéna, 1347. március 25. +Róma, 1380. április 29.
SV. KATARINA SIJENSKA

 

   A 14. században az egyetemes Egyházat két nagy baj gyötörte és csúfította. A római pápa hetven éven át idegenben, a franciaországi Avignonban élt, s mivel egymás után hétszer francia pápát választottak, a pápaságot politikai érdekeknek szolgáltatták ki. A másik nagy baj az egyre fenyegetőbb török veszedelem volt, amely Palesztinában már a szent helyek pusztulásához vezetett, és világosan látszott, hogy a török terjeszkedésnek csak fegyverrel lehet útját állni. Ezekhez járult még Itáliában a városállamok harca a pápai állam, a császár és egymás ellen.

   Ebben a zűrzavaros században született egy leány, aki férfiakat megszégyenítő elszántsággal és erővel imádkozott, vezekelt és harcolt Krisztus édes Menyasszonyáért és a földi Krisztusért, ahogy ő az Egyházat és a pápát szokta nevezni.

   Amikor róla beszélünk, rendkívül szerencsés helyzetben vagyunk, mert nem későbbi századok történészeire vagy legendáira kell hagyatkoznunk, hanem kortárs tanúk szólalnak meg. Sziénai Szent Katalin életrajzát ugyanis az írta meg, aki legbensőbb titkait is ismerte: Capuai Boldog Rajmund domonkos szerzetes, később általános rendi magiszter. Hat éven át állt mellette mint gyóntató és lelkivezető, mégpedig Katalin életének utolsó hat évében. Az életrajzot a szentté avatás érdekében, 1385--1395 között írta.

   A kritikus olvasóban persze fölmerülhet a gondolat: vajon hitelesnek tekinthető-e Rajmund tanúságtétele? Vajon nem inkább egy elfogult, jámbor, öreg szerzetesről van szó csupán, aki már a rend szempontjai miatt is mindent elkövetett lelki gyermeke életszentségének bizonyítása érdekében? -- Ha csak maga Rajmund tanúskodnék, talán jogos lehetne ez a föltételezés. Ő azonban fejezetről fejezetre -- mert ismerte az embert --megnevezi azokat a tanúkat, akiktől a leírt anyagot hallotta, és gondosan megjelöli a tényeket, melyeket ő maga látott, elkülönítve azoktól, melyeket Katalin beszélt el neki vagy más szemtanúktól hallott. Ez utóbbiakat mindig név szerint említi, kezdve az édesanyján, Lapa asszonyon, és befejezve a sort a tanítványok után egy római asszonnyal.

   Ettől az igen nagy körültekintéssel dolgozó ,,krónikástól'' tudjuk a következőket:

   A sziénai Benincasa Jakab kelmefestő mester és felesége, Lapa asszony házassága rendkívül termékeny volt: huszonöt gyermekük született. Utolsó előtti gyermekeik ikrek voltak, két kislány. Egyikük, akit Giovannának kereszteltek, születése után hamarosan meghalt. A másik kislány Katalin volt, akit Lapa asszony jobban szeretett a többieknél (talán mert a legkisebb gyermek lévén sokáig tudta szoptatni).

   Katalin egész kicsi korában a nagy család és a széles rokonság kedvence lett. De már három éves korában mutatkozott, hogy Istennek különleges tervei vannak e gyermekkel, aki a jámborság szokatlan jeleit kezdte adni. Ilyen pici korában szokása volt például, hogy a lépcsőt járva minden egyes lépcsőfok előtt elmondott egy Üdvözlégyet. Hat éves volt, amikor az első látomásban részesült: a domonkosok temploma felett -- ez a templom a házuk közelében állt, és Katalin nagyon szerette -- megjelent neki Krisztus főpapi ruhában. A kíséretében Katalin fölismerte Szent Pétert, Szent Pált és Szent János evangélistát. Az Úr Krisztus jóságosan rámosolygott, majd megáldotta.

   Ettől a látomástól Katalin megváltozott. Felnőttesen komoly lett, imádságos élete elmélyült, és minden emberi segítség nélkül, csak a Szentlélek irányításával kezdte gyakorolni a régi remeték vezeklését, böjtjét, imádságait. Lelke oly gyorsasággal érett, hogy hét éves korában szüzességi fogadalmat tett. És az imádság, amelybe fogadalmát foglalta, mutatja, hogy részéről ez nem meggondolatlan gyermekjáték volt, hanem a leendő szent komoly megnyilatkozása.

   A család mindezt -- ha egyáltalán látott belőle valamit -- nem vette komolyan, s amikor Katalin elérte a tizenkettedik évét, kezdték fölkészíteni a házasságra. Katalin tiltakozott, de nem lázadt föl, hanem Jegyeséhez menekült. A család -- látván hajthatatlanságát -- zaklatni kezdte, remélve, hogy kiverik fejéből jámbor ,,rögeszméit'': egész nap dolgoztatták, a legalantasabb szolgálatokat végeztették vele, s összeesküdtek, hogy sohasem hagyják, hogy egyedül legyen. Ő türelemmel viselt mindent, de amikor tizenhat éves lett, felnőttként közölte övéivel, hogy inkább elmegy otthonról, de szándékát, fogadalmát nem másítja meg. Ekkor, az édesapa hatására, a család elfogadta szándékát.

   Katalin alázatból nem akart kolostorba lépni és nem is lett soha apáca. A Sziénában élő domonkos harmadrendi nővérek (mantelláták) között akarta szolgálni Isten dicsőségét és felebarátai üdvösségét. A nővérek azonban elutasították a kérelmét azzal, hogy ők csak özvegyeket vesznek föl, a fiatal lányoktól félnek, mert botrányt hozhatnak rájuk. Katalin ennek ellenére -- hiszen egy látomásban Szent Domonkostól ígéretet kapott, hogy magára öltheti a Bűnbánó Nővérek ruháját -- változatlanul kitartott kérése mellett, s végül a nővérek befogadták.

   Ez 1363-ban történt. Katalin ekkor visszavonult házuk egy pinceszerű zugába, amit a cellájának nevezett. Csak a templomba ment ki, a gyóntatóján kívül senkivel sem beszélt; egyébként a cellájában vezekelt, imádkozott, böjtölt és virrasztott. Ágya nem volt, a feje alatt egy kő volt a párna. Elhagyta a húst, aztán fokozatosan a többi eledeleket is, s csak kenyeret és zöldségféléket evett; élete végén pedig csak az Eucharisztiából élt, semmi más nem táplálta.

   Három éve tartott már ez a teljes magány, sok-sok imádsággal és az erényért vívott harccal, amikor Krisztus megjelent Katalinnak: gyűrűt húzott az ujjára (melyet mások nem láttak, csak Katalin látta állandóan), és eljegyezte magával. E misztikus eljegyzést követően pedig az Úr kiszólította őt magányából és elküldte az emberek közé, a béke és az igazság angyalának.

   Ebben az időben egyik unokabátyja, Della Fonte Tamás volt a gyóntatója, aki a házuknál nevelkedett mint árva gyermek, majd domonkos lett. Lassanként azonban híre kelt, hogy Katalin rendkívül jó tanácsadó, Isten dolgairól sokkal többet tud, mint a tudósok, és csodatevő ereje van! Kezdték keresni az emberek, érdeklődők, tanácstalanok, tanulni vágyók. Kialakult körülötte egy tanítványi kör, melynek tagjait ő maga a ,,családom'' névvel illette. Természetesen ellenségei is támadtak, ezért a domonkos rend 1374. évi általános káptalanja elé idézték Firenzébe, hogy kivizsgálják a tanítását és életét. Minthogy a vizsgálat során kifogástalannak találták, engedélyezték további tevékenységét, s gyóntatónak és lelki vezetőnek Capuai Rajmundot rendelték mellé.

Rajmund ettől kezdve, leszámítva Katalin életének utolsó öt hónapját, állandóan mellette volt. Amikor visszatértek Sziénába, pestis tört ki a városban, s akkor megmutatkozott, hogy Katalin életét is kockára téve szolgál a felebarátainak. Ápolta, bátorította, olykor csodával gyógyította a betegeket. S közben már levelezni kezdett a béke és a keresztes háború ügyében városokkal és egyes emberekkel, tanította a közelben és távolban lévő gyermekeit és tanítványait.

   1375-ben meghívták Pízába. Itt kapta meg az Úrtól küldetésének és életének pecsétjét: április elsején, a Szent Krisztina-templomban Krisztus megajándékozta stigmáival, melyek Katalin kérésére láthatatlanok maradtak. Ebben az évben írta első levelét a pápának, XI. Gergelynek.

   Júniusban tért haza Sziénába, ahol megtérítette Niccolo Tuldót, akit mint kémet halálra ítéltek. Ez a szerencsétlen perugiai fiatalember politikai gyanakvások áldozata lett. Katalin lecsillapította tomboló dühét és kétségbeesését: szavai hatására az ifjú meggyónt, megáldozott, és olyan békével fogadta a halált, mint egy szent. Csak annyit kért, hogy Katalin legyen mellette a vesztőhelyen.

   A következő években fölsorolhatatlan a csodálatos megtérések, kibékülések, gyógyulások száma, miközben Katalin fáradhatatlanul harcolt a pápa Rómába való visszatéréséért és a keresztes háború megszervezéséért. A helyzetet azonban nagyon súlyossá tette az észak- itáliai városok lázadása a pápai legátusok ellen. Firenze egy olyan város-szövetséget akart létrehozni, amely fegyverrel támadt volna a pápai államra. Katalin minden erejét latba vetve próbálta megakadályozni, hogy Lucca, Píza és Sziéna csatlakozzék a szövetséghez. 1376-ban XI. Gergely interdiktum alá vetette Firenzét megátalkodottsága miatt. A megriadt vezetőség akkor megkérte Katalint, menjen el Avignonba és közvetítsen békét a pápa és a város között. Katalin tanítványai egy részével útra is kelt, s június 18. és szeptember 14. között három hónapot töltött Avignonban a pápával tárgyalva és levelezve. Meg kellett azonban tapasztalnia, hogy az firenzeiek küldöttsége, mely közben szintén Avignonba érkezett, nem a megegyezésük szerint kezdett tárgyalni a pápával, sőt a segítségét is mellőzték, s a kibékülés ügye meghiúsult.

   Ekkor kapta Katalin a pápától a hordozható oltár kiváltságát, hogy vándorútjain is minden nap részesülhessen a szentmise és a szentáldozás kegyelmeiben. Ezen kívül a kíséretéhez tartozott három állandó gyóntató, annak érdekében, hogy a hozzá sereglő bűnbánók mindjárt meg is gyónhassanak.

   Sok biztatása és imádsága végre eredményt hozott: a pápa szinte megszökött Avignonból, és 1376. szeptember 13-án elindult a tenger felé, hogy hajón utazzék Rómába. Katalin Genováig elkísérte, s ennek köszönhető, hogy a genovai partraszállás után -- látva az ottani zűrzavaros helyzetet -- a pápa nem fordult mindjárt vissza. Katalin vntött belé erőt, s mikor a pápa ismét tengerre szállt és dél felé hajózott, ő visszatért Sziénába. XI. Gergely 1377. január 17-én vonult be Rómába. Katalin ekkor a Sziéna közelében lévő Orcia-völgybe indult, hogy békét teremtsen a családi háborúkban.

   A pápa március végén meghalt, utóda VI. Orbán lett. Ő ismét tárgyalni kezdett a firenzeiekkel, s a béke érdekében Katalin is elment Firenzébe. A városban zendülést szítottak ellene: a vendéglátója házát fölgyújtották, őt magát halálra keresték, mert benne látták céljaik akadályát. Katalin a városon kívül egy kertben tartózkodott a tanítványaival, amikor néhány martalóc rátámadt. Nem akart menekülni, hanem ellenkezőleg, amikor megkérdezték, melyikük a Sziénából való Katalin, a kérdező elé lépett, letérdelt és az ég felé tárt karokkal, sugárzó arccal mondta: ,,Én vagyok, íme, engem ölj meg!'' -- Csak annyit kért, hogy övéit engedjék bántatlanul elmenni. A gyilkolásra emelt kezek lehanyatlottak, s Katalin később sokat siratta, hogy nem lehetett vértanú Egyházáért. A tárgyalások azonban eredményre vezettek, és július 18-án végre Firenze békét kötött a pápával.

   Akkor Katalin hazatért, s ezután kezdte diktálni -- legtöbbször misztikus elragadtatásban -- az isteni gondviselésről szóló könyvét, a Dialógust. Azért diktált, mert ő maga sokáig (amíg az írás és olvasás képességét misztikus módon meg nem kapta az Úrtól) nem tudott sem írni, sem olvasni. Állandóan több ,,titkár'' és ,,titkárnő'' volt mellette, kiknek leveleit diktálta -- gyakran egyszerre többet is -- a legkülönbözőbb címzettek részére: világiaknak és szerzeteseknek, királyoknak és a pápának, katonáknak és kereskedőknek... Levelei és a Dialógus lenyűgözik az olvasót, aki elfogulatlanul fogadja tanítását. Aki nem tudja, hogy ki az írója e könyveknek, inkább az egyházatyák közül gyanakszik valakire, mint egy ,,műveletlen'' sziénai polgárlányra. Csakhogy ez a leány annak a Krisztusnak lett a menyasszonya, aki a gyengékben mutatja meg a maga isteni erejét és bölcsességét.

   VI. Orbán szerencsétlen kézzel nyúlt a kormánykerékhez. Reformot szeretett volna, s a szükségnek megfelelően elsőként a klérust akarta megújítani, de szigorát nem viselték el. Legszűkebb környezete is ellenállást tanúsított, amelynek a vége az lett, hogy a francia bíborosok elhagyták Rómát, és Fondi várában ellenpápát választottak Genfi Róbert személyében, aki a VII. Kelemen nevet vette föl. Mindezt Katalin előre megjövendölte. Szüntelenül buzdította gyermekeit az imádságra és a virrasztásra, hogy e szörnyű bajt elháríthassák. Ez volt a nyugati egyházszakadás, amely negyven évre elmondhatatlan bajokat hozott az Egyházra.

Katalin 1378 októberében fejezte be a Dialógust. Ekkor levelet kapott a pápától, aki arra kérte, hogy jöjjön Rómába és legyen segítségére. Lelki gyermekeivel együtt útra kelt tehát, és a következő ádvent első vasárnapján megérkeztek Rómába. Katalin ettől kezdve haláláig teljes erejével VI. Orbán érvényes pápaságának elismertetéséért és az elszakadtak visszatérítéséért küzdött.

Egészsége egyre gyengült, de azért minden reggel gyalog ment el a S. Maria sopra Minerva-templom melletti szállásáról a vatikáni Szent Péter-bazilikába, hogy ott szentmisét hallgasson, és hosszú imádsággal ,,fáradozzék'' az Egyházért. December közepén a pápa Franciaországba küldte Rajmundot, hogy nyerje meg számára a királyt. Katalin ekkor végső búcsút vett lelkiatyjától: elkísérte a kikötőig, és anyai aldásával bocsátotta útra.

   Az 1379-es év levelezéssel, tárgyalásokkal, sok-sok vezekléssel és imádsággal telt a pápa közelében. 1380 nagyböjtjére Katalin fekvő beteg lett. Tanítványai tanúsága szerint iszonyatos kísértéseket szenvedett, az ördögök valósággal tomboltak körülötte, míg végül április 29-én a tercia idején eltávozott égi Vőlegényéhez. Halála előtt még elrendezte gyermekei sorsát, mindegyiket anyai bölcsességgel irányította egyik vagy másik szerzetbe.

   A szentté avatást II. Pius pápa 1461. június 29-én végezte. Szent Katalint 1939-ben -- Assisi Szent Ferenccel együtt -- Itália védőszentjévé nyilvánították. 1970-ben pedig Avilai Szent Terézzel együtt megkapta az egyházdoktor megtisztelő címét.

   Tanításának sajátossága, hogy amit Aquinói Szent Tamás elvont, cizellált rendszerben fogalmazott meg az Egyház tanításából, ugyanazt Katalin -- a mindennapi élet konkrét problémáit Istenben elfogadva és megoldva -- ,,egzisztenciálisan'' közli tanítványaival. Mint a szentek mindannyian, először ő maga szemlélte és élte meg tanítását, azután adta tovább a legkülönbözőbb rendű és rangú embereknek. Ezért tanítása gazdag forrás ma is, s anyai és égi bölcsességgel neveli mindazokat, akik a tanítvány hívő alázatával közelítenek hozzá.

   Ünnepét 1597-ben vették föl a római naptárba, április 29-re, amely napon addig a domonkos Veronai Szent Pétert ünnepelték. 1628-ban áthelyezték április 30-ra. 1969-ben, tekintettel arra, hogy az egyetemes naptárban Veronai Szent Péter nem szerepel, visszakerült az ünnepe április 29-re.


   Katalin hét éves fejjel a következőképpen tett szüzességi fogadalmat:

   ,,Az egyik nap, kiválasztva egy olyan rejtekhelyet, ahol senki sem zavarhatta és nem is hallhatta meg, hangosan kimondta fogadalmát. Térdre hullva, nagy áhítattal így imádkozott a Boldogságos Szűzhöz: Ó, Boldogságos és Szentséges Szűz, aki az összes asszonyok között elsőnek szentelted magad Istennek azzal, hogy örök szüzességet fogadtál neki, és Ő annyira kedvelt téged, hogy Fiának Anyjává tett; határtalan jóságodhoz folyamodom, és kérve kérlek, ne érdemeimet nézd, és ne gyöngeségemre tekints, hanem légy hozzám annyi kegyelemmel, hogy jegyesemül adod nekem Őt, kire szívem-lelkem minden erejével vágyakozom, a te szentséges Fiadat, a mi egyetlen Urunkat, Jézus Krisztust. És én megígérem Neki és Neked, hogy soha más jegyest nem engedek magam közelébe, hanem szüzességemet a magam gyöngeségében sértetlenül megőrzöm neki mindörökké!''

   Egy beteg ápolása során hősies önuralomról és türelemről tett tanúságot. Ezt követően éjszaka megjelent Krisztus, és két koronát kínált neki: egy tövisből fontat és egy ékes aranykoronát, s megkérdezte, melyiket akarja választani erre az életre. A másikat ugyanis az égben fogja viselni. Katalin akkor az izzó szeretet hevében kikapta az Úr kezéből a töviskoronát, és a fejébe húzta. A tövisek fájdalmát -- mint mondta -- hosszú időn át érezte a fején.

   Amikor 1375. április 1-én Pízában megkapta a stigmákat, szemtanúi is voltak a történésnek. Később Katalin maga mondta el, hogy a Megfeszített Krisztus sebeiből vérvörös fénysugarak indultak ki és tartottak keze, oldala és lába felé. Akkor ő -- hogy a feltűnés kísértéseit elkerülhesse -- azt kérte, hogy a sebeket kívülről ne lehessen látni. És az Úr meghallgatta, mert a vérvörös sugarak fehérré váltak, és úgy fúródtak a testébe. Attól kezdve a sebek gyötrelmét Katalin haláláig szenvedte.

   Csodatételei nagyon emberközelben történtek, a napi segítségnyújtás közben. Így nem is egyszer kenyeret szaporított éhes ,,családjának''; egy alkalommal például Rómában, amikor a gondatlan hetesnővér elfelejtett kenyeret szerezni. Atyja házanépét egyszer hónapokig itatta egy kicsi hordóból borral, sőt a szegényeknek is adott belőle rendszeresen, és a hordó nem apadt ki!

   E fizikai csodáknál sokkal jelentősebbek voltak a lelkiekkel kapcsolatos csodái: olvasott a lelkekben, megrögzött bűnösök tértek meg, régi-régi ellenségeskedések szűntek meg a szavára. Elmondhatatlan bűz érzéséről panaszkodott, amikor bűnöket rejtegető, elegáns arisztokraták közt volt.

Amikor Avignonban a pápa előtt beszélt, a pápa csodálkozva hallotta a kúria hibáinak és bűneinek lajstromát. Megkérdezte a környezetét, hogy mióta él a közelben ez a leány, s akkor Katalin megmondta, hogy ő Sziénából jobban látta a pápa környezetének minden bűnét, mint a helybeliek.

   A legnagyobb csoda azonban saját lelkének bontakozása, érlelődése és szentsége volt. Hihetetlen gyorsasággal és biztonsággal járt a tökéletesség útján, helyesebben: ráhagyatkozva Szent Domonkos rendjének és a szenteknek karjaira, engedte magát vezetni és röpíteni a tökéletes egyesülés felé. Egész kicsi kora óta nagyon szerette az Eucharisztiát, ezért is kapta meg azt a rendkívüli jelet, hogy -- mint már mondtuk -- élete utolsó hét esztendejében ez volt egyedüli tápláléka.

   Rajmund így fejezi be a Legendát: ,,A vértanúk közül sokan rövid szenvedéssel adták oda életüket. Katalin tizenhárom héten át gyötrődött úgy, hogy közben napról-napra nőttek a kínjai, s ő mindig vidám lélekkel viselte azokat. Mindenért hálát adott, és könnyű lélekkel ajánlotta föl életét Krisztusnak, hogy kiengesztelje Őt a népért, és megmentse az Egyházat a botrányoktól. Sem az ok, sem a szenvedés nem hiányzott ahhoz, hogy tökéletes vértanú legyen. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy az égben nemcsak a vértanúság vágya miatt ünneplik őt, hanem a tényleges vértanúság koronáját is elnyerte. Ezen az alapon értelmes embernek be kell látnia, hogy Katalin szentté avatási perében gyorsabban lehet eljárni, ugyanúgy, mint a vértanúk esetében szokta tenni az Egyház.''

   Ezért olykor a hármas koronával ábrázolják Szent Katalint: a szüzesség, a bölcsesség és a vértanúság égi koronájával.


Istenünk, aki Szent Katalinban fölgyújtottad a szeretet lángját, melynek erejével átélte az Úr szenvedését és Egyházadat szolgálta; az ő közbenjárására kérünk, engedd, hogy néped, amely részese lett Krisztus szenvedésének, dicsősége megnyilvánulásának is ujjongva örvendhessen!

COTTOLENGOI SZENT JÓZSEF BENEDEK

Bra, Cuneo, 1786.május 03.– Chieri, Torino, 1842. áprílis 30.
Sveti Josip Benedikt Cottolengo

   Piemonti kis városban vallásos szülők elsőszülött fia volt. Tizenegy testvére közül még ketten lettek papok. Az egész családra nagy hatással volt édesany- juk nagy szeretete a betegek és szegények iránt. Kispap korában ismerkedett meg a ferences III. renddel és annak tagja lett. Torinóban, 1811-ben szentel- ték pappá. Teológiai doktorátust szerzett, majd kanonok lett. 1828-ban afféle szükségkórházat nyitott nincstelen betegek számára, akiket máshol nem fo- gadtak be, de ezt a hatóságok hamarosan betiltották. Akkor Valdocco*-ban nyitott kórházat, ahol később Don Bosco nyitotta meg oratóriumát. Össze- szedte a környék árváit, fogyatékosait, a süketnémák, betegeket, s egyedül az isteni gondviselésben és a Szent Szűzben bízva épített számukra otthont, kór- házat, kápolnát.

   S megalapította azokat a férfi és női közösségeket is, melyek szolgálatával mindezek az intézmények működni tudtak, biztosítva mögöttük az imádkozó, vezeklő közösségeket is. A „Gondviselés kis Házából”, melyet kezdetben Valdoccoban létesített, nagy ház, csodálatos intézmény fejlődött, egész városnegyed nőtt ki, kórházakkal, templommal, személyzeti lakásokkal, különféle műhelyekkel, ahol tízezer beteg részesül kezelésben s 1500 főnyi személyzet teljesít szolgálatot. A kongregációk közt, melyeket alapított, legna- gyobb a Cottolengó Nővérek kongregációja (Cottolenghine*) 352 házzal, több mint négyezer taggal. Kimerülve a munkától, amit önkéntes vezekléssel is te- tézett, 56 éves korában, egy tífuszjárvány következtében hunyt el. XI. Piusz pá- pa avatta szentté, s a „jóság szentjének” nevezte.

Amikor halálát közeledni érezte, a nővérek kérdezték:

„Atya, mi lesz velünk?” Ő így válaszolt a síró nővérnek: „Légy nyugodt, ha a mennyországban leszek, ahol mindent megtehetünk, többet fogok segíteni nektek, mint amikor köztetek voltam. Belekapaszkodom a Szűzanya köpenyé- be, és szememet nem fordítom el rólatok. De el ne felejtsétek, amit én, sze- gény ember mondtam nektek.” Utolsó szavai: „Vigadtam, mikor azt mondták nekem: Az Úr házába felmegyünk.”

 

Imádság:

Istenünk, te a benned bízókat atyai bőkezűséggel segíted. Szent József köz- benjárására add, hogy elhagyott, szegény testvéreinken segítsünk és az irgal- masoknak megígért jutalmat elnyerjük.

Krisztus, a mi Urunk által.

GIMIGNANOI BOLDOG VIVALD remete

San Gimignano, 1260 – Montaione, selva di Camporena, 1320. május 01.
Blaženi Vivald iz san Gimignano-a

   San Gimignano-ban született. Amikor földije, Boldog Bartolusz plébános (dec. 17.) 1280-ban leprás lett, Vivald 20 éven át nagy odaadással ápolta. Bartolusz azzal viszonozta a hűséges gondozást, hogy lelkivezetésével segítette Vivaldot az életszentség útján. Az ő példájára és tanácsára lépett be ő is a fe- rences III. rendbe. Bartolusz halála után Vivald teljesen búcsút mondott a világ- nak és remeteéletet kezdett. Elvonult Montaone környékére s ott egy nagy er- dőben talált egy nagy gesztenyefát, melynek belseje üres volt. Ezt alakította át cellájává. Alig volt akkora hely, hogy letérdelhessen. Ebben a faodúban töltötte élete hátralevő idejét, mintegy húsz esztendőt szigorú bűnbánatban és buz- gó imában, a mennyei dolgokkal foglalkozva. Gyökerekkel és növényekkel táp- lálkozott.

   Amikor 1320-ban máj. 1-én meghalt, Montaone harangjai maguktól jelezték szent halálát. Odamentek tartózkodási helyéhez: ott találták Vivaldot holtan, térdelve, kezét imára kulcsolva. A csodák, melyek a remete közbenjárására történtek, arra indították a népet, hogy holttestét templomukba vigyék s ott a főoltár mögött helyezzék örök nyugalomra. A fa törzsében lévő cellát pedig kápolnává alkították a Szűzanya tiszteletére. E mellé épült később a feren- cesek kolostora. Vivaldot 1908-ban avatta boldoggá X. Piusz pápa.

   Imádság:

   Istenünk, te Boldog Vivaldot a betegápolásban hűségessé, az önmegtagadásban csododálatossá tetted. Közbenjáró imádsága eszközölje ki nekünk segítségedet, s gyarapítsa bennünk üdvözítő kegyelmedet.

   A mi Urunk Jézus Krisztus által.

VALLE-i BOLDOG JULIÁN

(1290/1300-1343/9)
Blaženi Julijan Cesarello iz Bala (Valle), Istra

   Az ősi Cesarello (Montekatini) csaladból származott Valleban, ma Bale nevezett falu, Isztria felszigetén (akkor a velencei köztársasághoz tartozott). A tökéletesebb élet vágyától indítva s hogy a világ ártó befolyásától mentve legyen, Valleban belépett a Ferenc-rendbe, ahol csakhamar erényeivel és a szerzetesi életszabály hűséges megtartásával tűnt ki. Fogadalmait a Valle-i Szent Mihály kolostorban tette le, ahol pappá is szentelték. Önmegtagadó és imádságos élete tették eredményessé papi tevé- kenységét. Igehirdetése mellett főként arra törekedett, hogy a pártoskodókat kibékítse.

   Az itáliai pártküzdelmek hullámverése ugyanis elhatott szűkebb hazájáig, Isztriáig. Az évszázados welf-ghibellin viszály főbb eseményei: VII. Henrik csá- szárjelöltet 1311. jan. 6-án Milánóban a ghibellinek Lombardia királyává koro- názták. Azonban csakhamar felkelés robbant ki ellene, melyet ő véres kézzel vert le, majd ugyanazon évben Rómába nyomult, ahol az ellenséges welf se- regektől körülvéve nagy nehezen sikerült a pápai követ által császárrá koronáz- tatnia magát. Két év múlva azonban meghalt. Róbert nápolyi király a welfek élén 1315-ben Montecatini* város mellett megütközött a ghibellinekkel, de ve- reséget szenvedett. A két tábor hívei továbbra is hadakoztak egymás ellen.

   Julián atyának ilyen körülmények között kellett kibékítenie a szembenálló párthíveket, amit fáradságos munkával és nagy türelemmel, okossággal sike- rült elérnie. Hangoztatta, hogy az üdvösséget teszik kockára azok, akik nem a békét keresik. Eredményekben gazdag életét 1349. máj. 1-én fejezte be a Valle-i Szent Mihály kolostorban. A közbenjárására történt csodák és évszázados tisztelete miatt X. Piusz pápa a boldogok sorába iktatta s jóváhagyta, hogy őt, mint Valle pátrónusát tiszteljék.

   Így szól az Úr: Az én gondolatom a béke és nem a pusztulás: Hívjatok se- gítségül, meghallgatlak titeket, és hazavezetlek a fogságból, bárhol is éltek. (Jer 29.)

   Három nap van bejegyezve e Boldog megemlékezés napjáról: május 1,2 és 4.

  

   Imádság:

   Istenünk, te Boldog Juliánt a pártviszályok elsimítására kiváló erényekkel ékesítetted. Közbenjárására tégy minket is a béke munkásaivá és gyarapítsd bennünk üdvözítő kegyelmedet.

   A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Pages