You are here

Sveci, blaženi i sluge Božije

pl. 2019.07.22.
pl. 2019.07.22.

Assisi Szent Klára

1194. július 16. Assis - 1253. augusztus 11. Assis, San Damiano-kolostor
Sveta Klara Asiška

   Favarone lovag és Hortulana asszony elsőszülött leánya volt Klára. Családi palotájuk Assisi központjában, a San Rufinóról elnevezett székesegyház terének egyik oldalán állt. Klára még kisgyermek volt, amikor a városban összetűzések kezdődtek a nemesség és a polgárok között. Családja, amely az ősi és gazdag Offreducci-Favarone nemzetséghez tartozott, természetesen az összecsapások középpontjába került. A polgárok egyre türelmetlenebbül követelték jogaikat, s végül, 1198-ban megostromolták, bevették és le is rombolták a város felett épült Rocca Maggiorét, amely az arisztokrácia hatalmának szimbóluma volt. 1202-ben háború tört ki Assisi és Perugia között, s Klára családjának egy időre el kellett menekülnie Perugiába, mert nem voltak biztonságban a kereskedőktől és a polgároktól.

   Különös, hogy ezekben az összetűzésekben az ellenség, a polgárok soraiban küzdött egy ifjú, aki később olyan meghatározó szerepet játszott Klára életében: a gazdag posztókereskedő, Pietro Bernardone fia, Ferenc. Klárának két húga volt: Ágnes és Beatrice. Édesanyjuk, Hortulana asszony mindhármukat őszinte jámborságra nevelte, és megtanította őket mindarra, amit akkoriban egy előkelő leánynak későbbi házassága érdekében tudnia kellett. Klára későbbi írásaiból kitűnik, hogy választékos latinsággal tudott fogalmazni, de a háztartással kapcsolatos munkák és a hímzés is ismerős volt számára. Hosszú betegsége napjaiban, amikor már kolostorban élt, nagyon szép oltárterítőket és liturgikus ruhákat hímzett. Így nőtt fel, mit sem sejtve abból, hogy Isten milyen életet szánt neki.

   A maga idejében ifjak tűntek fel Klára életében, köztük Bernardo di Ranieri, aki nagyon komolyan pályázott Klára kezére. Nem is csoda, hiszen Klára egész lénye megnyerően bájos volt, jóságot és kedvességet sugárzott. A rokonság biztosra vette, hogy a szokásos pályát fogja befutni: egy fényes házassággal tovább gyarapítja a család vagyonát, és öregbíteni fogja hírnevüket is. Klára azonban nem hajlott arra, hogy mások kedvéért fogadjon el megszokott formákat, s attól még inkább idegenkedett, hogy megfontolás nélkül alávesse magát a nemzetségfő, Monaldo nagybácsi terveinek.

   Természetesen ő is hallott mindenről, ami Ferenc körül történt. Tudta, hogy a városból többen is csatlakoztak Ferenchez, sőt, két unokaöccse, Silvestro és Rufino is követője lett a szegénység útján. Az is tudomására jutott, hogy III. Ince pápa szóban jóváhagyta Ferencék életmódját. És 1210-ben Klára meghallotta Ferencet, amint a dóm mellett prédikált. Szavai, melyekkel a megfeszített Krisztus radikális követéséről beszélt, megindították Klárát. Csak éppen az nem volt világos Klára számára, hogy mit tehet? Ekkor Ferenchez fordult tanácsért, aki által Isten hívő szava eljutott hozzá. A régebbi legenda elmondja: ,,Szent Ferenc atyánk a világ elhagyására buzdította. Élénk érveléssel mutatta meg neki, hogy milyen ostoba a világ reménysége, milyen álnok a világi dicsőség, és arra tanította, hogy a szüzesség drágagyöngyét őrizze meg annak a csodálatos Vőlegénynek, aki az emberek iránti szeretetéből lett emberré.''

   Mindezekből egyértelműen következett, hogy Klárának el kell szakadnia a gazdagságtól, csak az nem volt világos, hogy utána hogyan kell élnie. Egyelőre azonban Istenre bízták a dolgot, aki meghívta, hogy Ő majd megmutatja a folytatás útját is. Ferenc azt tanácsolta Klárának, hogy Virágvasárnap -- 1211. március 18-án -- ünnepi öltözékben menjen a székesegyházba misére. A püspököt értesítették Klára tervéről, ezért, miután megszentelte a pálmaágakat a körmenet előtt, lejött a szentély lépcsőjén, és egy ágat a lépcső aljában álló Klára kezébe adott, jelezvén ezzel, hogy a maga részéről hozzájárul kolostorba vonulásához.

   Klára tudta, hogy a családja minden erejével ellenezni fogja kolostorba lépését, ezért a következő éjszaka egy barátnője kíséretében megszökött szülei házából. Maguk mögött hagyták a várost, és lefelé ereszkedtek a síkságon levő erdő felé, amelyben a Porciunkula nevű Szűzanya-kápolna állt. E kápolnában Klára letette minden ékességét, és Szent Ferenc kezéből magára öltötte a bűnbánók szürke ruháját, fátylát, és derekára kötötte a bűnbánat kötelét.

   Ami ezen az éjszakán történt, az egy végsőkig elszánt lélek bátor tette volt. A rokonok teljesen elképedtek, amikor másnap kiderült, hogy mit tett Klára, aki akkor már a Bastia melletti Szent Pál bencés apácakolostorban volt, ahova az éjszaka folyamán Ferenc elvitte őket. A rokonok minden módon, szépszerével és erőszakkal vissza akarták vinni Klárát a városba, de nem tudták eltántorítani szándékától. Mikor már sokáig húzódott a meddő vita, Klára az egyik kezével megragadta az oltárterítőt ezzel a régi szokás szerint menedékjogot kért a templomtól --, másik kezével pedig lekapta fejéről a kendőt, s a rokonok meglátták lenyírt fejét. Ebből megtudhatták, hogy Klára visszavonhatatlanul Istennek szentelte magát.

   Mikor a rokonok elmentek, az apácák úgy határoztak, hogy a várható zaklatások miatt jobb lesz, ha Klára és barátnője elhagyják a kolostort, és máshova mennek. Ezért mentek át a Panso melletti San Angelo-kolostorba. Itt egyszer csak bezörgetett a húga, Ágnes, hogy ő is apáca akar lenni. Ettől aztán a családfő, Monaldo nagybácsi elvesztette a türelmét. Elküldött egy csoport férfit, hogy erőszakkal hozzák vissza Ágnest. Ők meg is jelentek a kolostorban, de Klára imádsága erősebbnek bizonyult náluk, így Ágnes is hamarosan magára öltötte Szent Ferenc kezéből a bűnbánó nővérek ruháját. Az apácák azonban itt is féltek a további következményektől, ezért április végén útjukra bocsátották a ,,szökevényeket''. Ferenc ekkor úgy határozott, hogy véglegesen az Assisi melletti San Damiano-kápolna mellett telepíti le őket. Itt alakult meg a ferences apácák első kolostora.

   Klára haláláig a kolostor lelki anyja volt. Sokan határozták el, hogy csatlakoznak hozzá. Nemcsak a legkisebb húga, Beatrice, hanem édesanyja, Hortulana asszony is, amikor megözvegyült, felvételét kérte a kolostorba. De a San Damianóban csak az tudott megmaradni, aki szerette a szegénységet, mert ezeknek a nővéreknek a szegénység nem valami ábrándos kényelem, hanem kegyetlen valóság volt. Klára tett ugyan csodákat, s amikor az üres olajoskorsót áldásával megtöltötte, vagy kenyeret szaporított, örömmel adtak hálát, mindazonáltal a kolostorban igazán szegénység uralkodott. És Klára mégis ujjong Prágai Szent Ágneshez írt levelében: ,,Ó, boldog Szegénység! Örök gazdagságot rejt magában azok számára, akik szeretettel ölelik magukhoz! Ó, szent Szegénység! Isten a mennyek országát ígéri és a boldog élet hervadhatatlan koszorúját adja annak, aki birtokolja a szegénységet és törekszik utána. Ó, Szegénység, mennyire tetszel Istennek! Az Úr Jézus Krisztus, ki a mennyet és a földet kormányozza és vezérli, aki szólt, és mindenek lettek, páratlanul magához ölelt!''

   De ezért a szegénységért Klárának hosszasan meg kellett küzdenie. Az Egyház ugyanis a IV. lateráni zsinaton, 1215-ben úgy rendelkezett, hogy az új szerzetesi közösségnek a már meglevő regulák közül kell megválasztaniuk életszabályukat. Kláráék számára legkézenfekvőbb a bencés apácák regulája lett volna, de ez a regula azt a szegénységet, amelyet Klára Ferenctől megismert, nem biztosította. A régi rendeknél ugyanis általános volt, hogy a szerzetesek és apácák személy szerint lemondtak minden vagyonról, a rendnek azonban, s az egyes kolostoroknak is volt ingatlan vagyona, amiből a szerzetesi közösségek ellátását tervszerűen biztosíthatták. Ferenc pedig olyan regulát adott testvéreinek és nővéreinek is, amely szerint nemcsak egyenként, hanem közösségben sem birtokolhatnak semmit, és megélhetésükért koldulniuk kell. Ahhoz pedig, hogy törvényesen élhessenek ebben a formában, Klárának meg kellett szereznie a pápai jóváhagyást. Ezért harcolt a szó szoros értelmében mindhalálig. Nem türelmetlenkedett, nem lázadozott, de harcolt, nagyon következetesen.

   Először azt sikerült elérnie, hogy III. Ince pápa megadta a klarissza apácáknak a szegénység privilégiumát, ami annyit jelentett, hogy a ferences apácákat senki nem kényszeríthette arra, hogy vagyont fogadjanak el. Ehhez azonban a pápai kancelláriának nem volt kész formulája, mert ilyen még nem fordult elő a joggyakorlatban. Ezért maga a pápa fogalmazta meg ezt a különös jogszabályt. A regula jóváhagyását IV. Ince adta meg 1253. augusztus 9-én, Klára a halála napján vette kézhez. Életének ez volt a legnagyobb öröme. Amikor 1253. augusztus 12-én eltemették, e bulla egy példányát a kezébe tették, és úgy helyezték sírba.

   Nagy elszántsággal kezdte kolostori életét, és nagyon sokat követelt önmagától, annyira, hogy Szent Ferencnek kellett közbeszólnia, és a vezeklésnek korlátot szabnia. Nővéreitől azonban nem kívánta meg ezt a szigort, sőt, állandóan mérsékletre és józanságra intette őket a vezeklésben.

   1244-től kezdve szinte egyhuzamban ágyban fekvő beteg volt, a nővéreit mégis anyai gondoskodással irányította. Minden nehézségen csodálatos energiával lett úrrá.

   IV. Ince pápa két alkalommal is felkereste. Megrendítő találkozások voltak ezek a pápa és a szegény, ágyban fekvő apáca között. Az egész pápai udvarból leginkább Hugolino bíboros fogta fel a szent jelentőségét, az a Hugolino, aki később IX. Gergely pápa lett. Így írt Klárának: ,,Rád bízom a lelkemet, és úgy ajánlom a gondjaidba, ahogyan Krisztus a kereszten Atyjának ajánlotta a lelkét. Az ítélet napján majd számot adsz róla, ha nem fogsz gondoskodón törődni a lelkemmel. Én ugyanis bizonyos vagyok abban, hogy eléred a legfőbb Bírónál azt, amit állhatatos önátadásoddal és számtalan könnyeddel kérsz.''

   A bíboros ezzel kifejezte azt, amit Klára is világosan tudott, sőt ebben látta a szerzetesi élet legmélyebb jelentését az Egyházban: másokért állni az Úr színe előtt. Prágai Ágnesnak ezt írta egy alkalommal: ,,Hogy az Apostol szavaival éljek, Isten segítőtársnőjének tekintelek, és támasz vagy az ő titokzatos teste törékeny tagjai számára.'' E szavakkal Klára a saját korát messze túlhaladó megértésről tanúskodik. Ő ugyanis a kolostor csendjében, kiszakítva a világ forgatagából, abból a felismerésből formálta meg az életet, hogy a szerzetesek az egész titokzatos test minden tagjáért felelősek, életük összefügg az összes keresztény életével, és sokaknak segítségére vannak. Ezzel elzárt szegénységük apostoli távlatokat nyert.

   Amikor Klára 1253. augusztus 11-én meghalt, a pápa bíborosaival együtt eljött Perugiából a temetésére. 1255. augusztus 15-én avatták szentté. Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, augusztus 12-re. 1969-től augusztus 11-én ünnepeljük.


   Szent Kláráról, aki volt annyira bátor, hogy Szent Ferenc szavára teljesen megtérjen a szegény Krisztus követésére, majd egy új női rend alapítója lett, amelyet róla később a klarisszák rendjének neveztek, a saját levelei és Szent Ferenc életrajzírói tudósítanak.

   Amikor nyilvánvaló lett, hogy Klára megszökött az atyai házból -- tizennyolc éves volt, és jelentőségteljesen a ház kiskapuján távozott, amelyen át a halottakat szokták kivinni --, a felháborodott rokonok a kolostorába siettek, hogy hazavigyék. Amikor sem szép szóra, sem fenyegetésekre nem változtatta meg a szándékát, már csak azon sopánkodtak, hogyan tudott ilyen nyomorúságos sorsot választani magának. De amikor hat nappal később Ágnes nevű húga is követte, a rokonság magán kívül volt a haragtól. Tizenkét erős férfi kelt útra, hogy ők majd hazahozzák ezt a bolond leányt. Megjelentek a kolostor előtt, és kiadását kérték. Mikor ez nem történt meg, egyikük berontott, és a hajánál fogva kifelé vonszolta Ágnest, a többiek pedig ütötték és rugdosták. Ágnes kétségbeesetten kiáltott Klárához segítségért. S akkor hirtelen -- mondja a legenda -- Ágnes teste olyan nehéz lett, hogy meg sem tudták mozdítani. Mind a tizenkét férfi nekifeszült, hogy kimozdítsák a helyéből, de sikertelenül. Végül Klára megeskette őket, hogy felhagynak zaklatásaikkal, és békében hagyják húgát. Akkor megszégyenülten és dolguk végezetlenül tértek haza.

   Amikor évekkel korábban Ferenc helyreállította az összedűlőfélben lévő San Damiano-templomocskát, így hívta segítségül a környéken dolgozó parasztokat: ,,Gyertek és segítsétek felépíteni a San Damianót, mert itt egykor apácák fognak élni, akiknek szent élete örömére szolgál majd a mennyei Atyának és a szent Egyháznak egyaránt.'' Ide hozta a két nővért, és hamarosan több Istennek szentelt szűz is csatlakozott hozzájuk. A nép pedig, találóan, Damianói Szegény Nővéreknek nevezte el őket.

   A Klára körül élő nővérek szegénysége olykor olyan méreteket öltött, hogy napokon át nem volt mit enniük, és nyilvánvaló csoda mentette meg őket az éhenhalástól. Egy alkalommal -- ez akkor történt, amikor a vidéken egy szűk esztendő rossz aratása miatt éhínség támadt -- a nővéreknek mindössze egy kenyere volt. Klára pedig, Istenbe vetett bizalma jeleként, kezébe vette, megáldotta és osztotta a nővéreknek mindaddig, amíg valamennyien ettek és jóllaktak. Máskor meg egy korsót töltött meg olajjal az áldásával. A laikus testvér, aki jött, hogy elinduljon a városba olajat koldulni a nővérek számára, és a csodáról mit sem tudott, félig ámulva, félig bosszankodva mondta: ,,Ezek a nővérek bolonddá akartak tenni, hiszen a korsó tele van olajjal!''

   Amikor évekkel később a pápa mégis rá akarta beszélni, hogy a tulajdonjogot valahogyan vegye bele a regulába -- így akarta megóvni a nővéreket a végső szükségtől --, Klára első megdöbbenésében szóhoz sem jutott. Aztán nagy elszántsággal így szólt: ,,Szentatyám, én soha nem egyezem bele abba, hogy feloldozzál engem Krisztus követése alól!''

   E szegénység szellemében válaszolt Klára nagyon talpraesetten akkor is, amikor a ferencesek főnöke visszahívta a nővérek lelki gondozását végző ferences papot, mondván, hogy egy apácakolostorban semmi keresnivalója nincs egy papnak. A nővérek nehezen viselték az intézkedés következményeit, Klára pedig rövid úton elbocsátotta azt a két laikus testvért, akiket a rend azért állított melléjük, hogy számukra kolduljanak, és ne kelljen elhagyniuk a klauzúrát. Ezt mondta: ,,Üzenem a miniszter generálisnak, hogy nincs szükségünk a testi kenyerünkről gondoskodó emberekre, ha megvonják tőlünk a lelki táplálékot.'' Ez a szó Rómáig elhatott, és a pápa elrendelte, hogy a kolostor kapja vissza a papját.

   Abban az időben, amikor Ferenc még gyakran megfordult a San Damianóban, hogy lelki beszélgetéseket folytasson a nővérekkel, Klára ismételten kérte, engedje meg, hogy még egyszer lemehessen a Porciunkula-kápolnába, és imádkozhassék ott, ahol megkezdte a szerzetesi életét. Ferenc a kérését következetesen elutasította mindaddig, amíg a többi testvér szemére nem vetette keményszívűségét. Akkor engedett a kérésnek és meghívta Klárát a Porciunkulába. Parancsára a testvérek a puszta földre terítettek asztalt abban a házikóban, amelyet a kápolna mellé építettek. Mikor pedig imádság után asztalhoz telepedtek, Ferenc beszélni kezdett. Oly szépen beszélt Istenről, hogy teljesen megfeledkeztek az étkezésről, és valamennyien elragadtatásba estek, a környék lakói pedig úgy látták, hogy a kápolna lángokban áll. Sietve jöttek, hogy oltsák a tüzet, de látták, hogy valamennyien sértetlenek, és elragadtatásban az Úrnál vannak.

   Amikor Szent Ferenc a halálán volt, egy testvért felküldött a San Damianóba ezzel az üzenettel: ,,Menj föl, és mondd meg Klára nővérnek, hogy tegyenek félre minden bánatot és fájdalmat amiatt, hogy többé nem látnak engem. Legyenek nyugodtak, mert fognak még látni, és megvigasztalom őket.'' És valóban: a temetési menet, amely a Porciunkulából vitte fel a városba a szent testét, kitérőt tett és érintette a San Damiano-kolostort is. ,,Az ablak elől, amelyen át a nővérek az Úr szent testét szokták magukhoz venni, eltávolították a vasrácsot. A testvérek leemelték a hordágyról Ferenc testét, karjukra vették és hosszasan ott tartották az ablak előtt, hogy Klára anya és leányai láthassák. S jóllehet siratták és fájlalták elvesztését, nagy vigasztalásban volt részük, hiszen Isten után Ferenc volt a vigaszuk ebben a világban.''

   Egy másik történet mutatja, hogy mennyire becsülte Klára a tudományt és az alázatosságot. Egyszer egy teológiai doktor jött a kolostorba, és prédikált. A prédikáció közepén egyszer csak Egyed testvér fölkiáltott: ,,Hallgass, most én akarok prédikálni!'' A szónok azonnal elhallgatott, és Egyed testvér ajkáról áradt a kegyelem elragadtatott igéje. Bizonyos idő múltán, befejezve a szólást, mondta a tudós teológusnak: ,,Most pedig, testvér, fejezd be a prédikációdat!'' -- és a magiszter be is fejezte. Emiatt Klára igen örült és azt mondta: ,,Ma beteljesedett Ferenc atyánk szívének vágya, aki egyszer azt mondta nekem: ťAzt szeretném, ha összes paptestvéreim olyan alázatosak lennének, hogy még a teológiai doktor is félbeszakítaná a beszédét, ha egy laikus testvér szólni akar.Ť Mondom nektek, testvérek -- zárta le a dolgot Klára --, ez a tudós jobban épülésemre szolgált, mint ha a szemem láttára egy halottat támasztott volna fel.''

   1240-ben, amikor II. Frigyes szaracén katonái átvonultak Umbrián, veszedelem fenyegette a kolostort is. A katonák úgy vélték, könnyű zsákmány lesz a város falai előtt védtelenül álló kis kolostor. Mikor feltűntek a környéken, az apácák megrémültek, csak Klára anya nem veszítette el a bátorságát. Imádságban így könyörgött: ,,Uram, óvd meg a te szolgálóidat, akik magukat nem tudják megvédeni ebben a veszedelemben!'' Akkor egy fiú hangja szólalt meg: ,,Mindig megőrizlek titeket!'' Klára megparancsolta a nővéreknek, hogy tovább már ne féljenek. Betegágyát a kolostor kapujához vitette, és megkérte a kolostor papját, hogy hozza ki az Oltáriszentséget a támadók ellen. A szaracénok pedig, akik már fenn voltak a falakon, ebben a pillanatban rémülten meghátráltak. Néhány évvel később, amikor Aversai Vitalis állt seregével Assisi előtt, ugyancsak Klára imádsága fordította el a veszedelmet.

   Röviddel a halála előtt igen heves fájdalmak lepték meg, és Rainald testvér türelemre akarta inteni. Ő így válaszolt: ,,Kedves testvér, amióta Isten szolgája, Ferenc közvetítésével megismertem az Úr Jézus kegyelmét, semmiféle fájdalom nem teher, semmi vezeklés nem nehéz, és semmiféle betegség nem elviselhetetlen számomra.'' És ő vigasztalta síró nővéreit. Majd így szólt magához: ,,Most indulj bátran, hiszen jó vezetőd van!'' És az egyik nővér a könnyein keresztül látta, hogy odalép az ágyhoz egy ragyogó női alak, kíséretével együtt, átöleli Klárát, s az egyik kísérője ékes köpenyt borít a vállára.

Istenünk, ki Szent Klárát irgalmasan megtanítottad a szegénység szeretetére, kérünk, az ő közbenjárására engedd, hogy a szegénység szellemében követhessük Krisztust, és így eljuthassunk szent színed látására!

Krisztus a mi Urunk által.

Boldog Juniper Serra

ferencesrendi misszionárius (1713. - 1784.)
Blaženi Juniper Serra
   Az Újvilág (Amerika) nagy misszionáriusa. Mallorca szigetén született. Miután belépett a Ferenc-rendbe és pappá szentelték, Mexikóba ment, ott és a szomszédos másik országban végzett igehirdeto munkát. Céljául tuzte ki a bennszülöttek (indiánok) evangelizálását, hogy „ok is legyenek megszentelve az igazságban” (Jn. 17,19). Aztán Kalifornia földjére ment. Abban az idoben kezdtek az Európából jövo vegyes jövevények letelepedni ezen a vidéken. A misszionáriusokra nehéz feladat várt. Juniper nem a világi hatalom segítségével, hanem az ige erejével igyekezett eredményt elérni. Tudatában volt az indiánok kiváló tulajdonságainak (akadtak köztük szentek, mint Tekakwita Katalin).
   Törekedett elomozdítani muvelodésüket is, amihez a keresztény vallás elfogadása nagyban hozzájárult. A hatalmasokat Szent Jakab szavaival intette, hogy ne nyomják el a szegényeket és a gyengéket. „Feladata teljesítésében Szent Ferenc hu fiának mutatkozott” - mondja róla a szentatya. 1749-ben, amikor rendtársaival megérkezett Kaliforniába, keresztény közösségeket (redukciókat) alapított, melyeknek misszionáriusok voltak a vezetoi s akiknek az indiánok szívesen engedelmeskedtek, különösen, ha az a misszionárius olyan volt, mint Juniper atya: nagy tudományú, szentéletu ember s az indiánok barátja.
   A hetvenes évek közepe táján kis csapattal behatolt Kalifornia eddig felfedezetlen, északi vidékeire. Igazi felfedezo út volt ez, tele veszéllyel, járvány, ellenséges törzsek s egyéb veszélyekkel. Ezek elol nem hátrált meg, jelmondatához huen: „Csak elore, mindig elore, sohasem hátra!” 1776-ban szept. 17-én (Szent Ferenc sebhelyeinek ünnepén) megalapította San Francisco városát, megadva ezzel Észak-Amerika ferences jellegét. Nem messze a várostól, Monterey-ben halt meg 1784. aug. 28-án. II. János Pál avatta boldoggá 1988-ban.
A szentatya beszédébol (Boldog Juniper sírjánál, a San Carlos misszióban 1987. szept.17-én):
 
   „Isten gyakran támaszt férfiakat és noket, különösen kritikus idokben, akikre nagy jelentoségu szerepet bíz a jövo fejlodést illetoen mind a társadalom, mind az Egyház javára... Örülünk mindig amikor az ilyen személyek muködése életszentséggel párosul, melyet méltán nevezhetünk hosiesnek. Így vagyunk Serra Juniperrel, akit Isten gondviselése Kalifornia apostolául rendelt s kinek muve ennek az országnak és népének lelki örökségét képezi.”
 
Imádság:

Istenünk, te Boldog Junipert gondviseléseddel Kalifornia térítő apostolául rendelted és a viszontagságok elviselésére erővel övezted fel, add, hogy a hi- vatásunkkal járó nehézségeket mi is bátran legyőzzük és felebarátaink földi és mennyei javáért tevékenykedjünk.

Krisztus, a mi Urunk által.

 

 

 

 

Kalkuttai Szent Teréz, szüz

Skoplye, Üsküb, 1910. augusztus 26. – Kalkutta, 1997. szeptember 5
Sveta Majka Terezija iz Kalkute

   Az albán nemzetiségű Teréz anya 1910. augusztus 27-én született Agnes Gonxha Bojaxhiu (ejtsd: Ányesz Gondzsa Bojadzsiu) néven Üszküb városában (ma Szkopje, a Macedón Köztársaság  fővárosa).

   Édesapja, Kolle Bojaxhiu építési vállalkozó volt, édesanyja, Drana otthon nevelte három gyermeküket. Agnes kilenc éves volt, amikor édesapja meghalt. Az édesanya jelentős szerepet töltött be az egyházközség életében, a jótékony cselekedetek asszonyának nevezték, mivel a nála szegényebbek megsegítését mindig kötelességének tartotta. Ha egy szegény ember kopogtatott be házuk ajtaján, alamizsnát adott neki, és arra tanította gyermekeit: még ha nem is vér szerinti rokonuk, akkor is a fivérük, mert szegény.

   A három gyermek szilárd vallási nevelésben részesült. Agnes állami iskolába járt és tagja lett a Mária-kongregációnak. Ebben az időben a jugoszláv jezsuiták működést vállaltak a kalkuttai főegyházmegyében. Az első csoport 1925. december 30-án érkezett Kalkuttába. Egyiküket Kuersongba küldték, ahonnan lelkes leveleket írt a bengáliai missziós lehetőségekről. A kongregistáknak rendszeresen felolvasták ezeket a leveleket. A fiatal Agnes egyike volt azoknak, akik önként jelentkeztek a bengáliai misszióba. Kapcsolatba került ezért a kalkuttai főegyházmegyében is szolgálatot végző írországi Loreto-nővérekkel. 

 
 
   

   Agnes 1928-ban, áldozócsütörtökön határozta el, hogy szerzetesként Istennek szenteli életét. Iskolatársnőjével együtt felvételét kérte az angolkisasszonyok írországi anyaházába, amely a Loretói Miasszonyunk nevét viselte. Hamarosan Indiába küldték, hogy megkezdje noviciátusát Dardzsilingben. Itt tett szerzetesi fogadalmat 1931. május 25-én. A Teréz nevet az 1925-ben szentté avatott Lisieux-i Kis Szent Teréz iránt érzett tiszteletből választotta. Döntését így indokolta meg: „Ha keresztényi életet él az ember, akkor az biztosítja hitének növekedését. Sok szent járt előttünk, hogy vezessen minket. De én azokat szeretem, akik egyszerűek, mint Lisieux-i Szent Teréz, Jézus kis virága. Őt választottam névadómnak, mert hétköznapi dolgokat tett nem hétköznapi szeretettel.”

   Teréz anya 1929 és 1948 között földrajzot tanított a kalkuttai Szent Mária Iskolában, néhány évig az intézmény igazgatónője volt. 1946. szeptember 10-én vonattal indult Dardzsilingbe, lelkigyakorlatra. Zsúfoltság volt, mint máskor, különösen a harmadosztályú kocsikban, ahol a legszegényebbek utaztak. A kasztrendszer teljes, tragikus valójában mutatkozott meg előtte, és e szegények tülekedő, nyomorúságos tömegét látva hirtelen úgy érezte, nincs joga ahhoz a kényelemhez és békességhez, amit megkap a kolostorban, és amit a kedves és jómódú lányok tanítása és nevelése közben érez. Tisztán észlelte Jézus hívását, hogy hagyja el a zárdát, és éljen a legszegényebbek között. Ez volt Teréz anya életében a „sugallat napja”.

   Ezt követően engedélyt kért elöljáróitól, hogy egyedül élhessen a zárdán kívül, és a kalkuttai nyomornegyedben dolgozhasson. Kérését Róma elé terjesztették, és XII. Piusz pápa egyévi időtartamra jóváhagyta azt: szerzetesi életet élhetett, klauzúrán kívül, a kalkuttai érsek felügyelete alatt. 1948 augusztusában Teréz anya levette a Loreto-nővérek ruháját és fehér száriba öltözött, kék szegéllyel, a vállán kereszttel. Patnába ment, az amerikai missziós orvosnővérekhez, hogy beható kiképzést kapjon, mint ápolónő. Karácsonyra visszatért Kalkuttába és a szegények Kis Nővéreivel lakott. Még ugyanebben az évben engedélyt kapott első nyomornegyedi iskolájának megnyitására.

 
 
   

   1950 októberében jóváhagyták az új szerzetestársulatot, a Szeretet Misszionáriusait, amely Kalkuttában alakult meg, és innen terjedt el egész Indiában, majd világszerte. A Szeretet Misszionáriusai 1965 februárjában pápai jogú társasággá lett. Hitvallásuk szerint: „Mindenekelőtt szerzetesnővérek vagyunk, és nem szociális segítők, tanárok, ápolónők vagy orvosok. A különbség köztünk és a szociális gondozók között az, hogy ők valamit cselekszenek, mi pedig Valakinek. Jézust szolgáljuk a szegényekben. Minden, amit csinálunk, Jézusért van. Életünknek ez az értelme. A nap 24 órájában Jézust szolgáljuk.” A Szeretet Misszionáriusai egész szívükből, szabad elhatározással a szegényeket szolgálják, és munkájukért semmi pénzt nem fogadhatnak el.

   Teréz anya tevékenységét az egész világon elismerték, rengeteg más díj és kitüntetés mellett 1979-ben megkapta a Nobel-békedíjat is. Kérésére nem tartották meg az ilyenkor szokásos bankettet, az erre szánt összeget az éhezők kapták. Teréz anya ugyanis elveihez hűen visszautasította, hogy a ceremóniát záró bankett finomabbnál finomabb ételeiből fogyasszon: „Nem tudnék venni belőle, és nyugodt lelkiismerettel megenni, amikor testvéreim közül annyian halnak éhen. Nekem egy darabka kenyér és egy pohár víz elegendő.”

   Teréz anyának a szegények sorsáról, illetve a gazdagok felelősségéről vallott nézetei II. János Pál pápa gondolkodásában is fontos helyet foglaltak el, ezért is szövődtek kivételes baráti szálak a szerzetesnővér és a Szentatya között. II. János Pál csodálattal követte Teréz anya munkáját, és 1986. február 3-án, Kalkuttában meglátogatta a Szeretet Misszionáriusainak házát. Teréz anya élete legszebb napjának nevezte e látogatás napját. A Szentatya pedig így fogalmazott: „A Nirmal Hriday a remény otthona. Olyan ház, amely a bátorságon és a hiten alapszik, olyan ház, ahol a szeretet uralkodik. A Nirmal Hridayban az emberi szenvedés misztériuma találkozik a hit és a szeretet titkával. És ebben a találkozásban az emberi lét legmélyebb kérdései érthetővé válnak.”

   Teréz anya 1997. szeptember 5-én halt meg. II. János Pál pápa avatta boldoggá 2003. október 19-én, a szentek sorába pedig Ferenc pápa iktatta 2016. szeptember 4-én.

   A Szeretet Misszionáriusainak rendjéhez ma már több mint négyezer apáca és négyszáz szerzetes tartozik. Gyógyító-gondozó tevékenységüket hárommillió önkéntes segíti. Öt földrész csaknem százötven országában – köztük Magyarországon – vannak jelen, gondoskodnak a szegényekről, ápolják a betegeket, a legsúlyosabbakat, így a leprásokat is. Az alapítás óta eltelt ötven esztendő alatt Teréz anya és rendje kiterjesztette tevékenységét a világ minden országára és az „élet minden sebesültjére.”

  

Istenünk, te Kalkuttai Szent Teréz anyát arra hívtad, hogy a kereszten szomjazó Fiad szeretetére a legszegényebbek iránt való áldozatkész szeretettel válaszoljon. Közbenjárására add, hogy szenvedő testvéreinkben mi is Krisztust lássuk és szolgáljuk.

Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.

Ámen.

SZŰZ MÁRIA SZENT NEVE

ünnep

 Ma Szűz Mária neve napja van.

   1683. szeptember 12-én szabadult fel Bécs városa a török támadás alól, s ennek tiszteletére rendelte el Boldog XI. Ince pápa ezt az ünnepet, bár már korábban is megvolt a nyoma itt-ott. A Szűzanya számunkra valóban a felszabadítást, a megmenekülést jelenti, hiszen őáltala áradhatott az isteni kegyelem Jézusban ránk. Ezért is kell, hogy különös szeretettel és hálával forduljunk feléje.
   Ez azonban azt is jelenti, hogy hálánk kifejezéseként valami rendkívüli, ugyanakkor mégis természetes ajándékkal kedveskedjünk neki nevének ünnepén. Ez a "természetesen rendkívüli" ajándék pedig nem lehet más, mint az, hogy elhatározzuk, igyekszünk méltók lenni ahhoz a kitüntetéshez, amely azért ér bennünket, mert az ő gyermekének nevezhetjük magunkat. Nem kell tehát valami hatalmas dolgot tennünk az ő köszöntésére, nem kell lehoznunk a csillagokat, 'pusztán' keresztény, Krisztust követő módon kell élnünk, mert ezzel szerezhetünk igazi örömet Neki, s üdvösséget magunknak.

HIMNUSZ

 

Örülj, Krisztus szűz Szülője,

kit Gábriel köszöntése

Szűznek s Anyának nevez.

Örülj, kegyelemmel teljes,

szülésed nem volt gyötrelmes,

liliom vagy, szép, nemes.

Örülj, hiszen Egyszülötted

meghalt bár, de visszanyerted,

él, ragyog, feltámadott.

Örülj, Krisztus mennybe szállott,

láttad, amint e világot

messze hagyva távozott.

Örülj, te is felvétettél,

s dicsőséggel öveztettél

a mennyei trónusig.

A te méhed szent gyümölcse,

lelkünk éhét hogy betöltse,

teáltalad adatik.

Szelíd és kegyes Szűz, kérünk,

életutunk, szent reményünk,

kegyelemmel teljes Szűz:

Szent Fiadtól esdj kegyelmet,

mely örökre veled minket

boldogságban összefűz.

Ámen.

A SZENT KERESZT FELMAGASZTALÁSÁNAK ÜNNEPE

ünnep
UZVIŠENJE SVETOG KRIŽA

   Szeptember 14-én, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén két történelmi eseményre, Krisztus keresztjének megtalálására, valamint visszaszerzésére emlékezik az Egyház.

   A Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe 335. szeptember 13-ára nyúlik vissza, amikor Jeruzsálemben felszentelték a bazilikát, amelyet Nagy Konstantin császár emeltetett Krisztus sírja fölé. A Szent Keresztet Nagy Konstantin császár édesanyja, Szent Ilona találta meg Jeruzsálemben. A Keresztet szeptember 14-én ünnepélyesen felmutatták az összegyűlt népnek. Innen az elnevezés: Szent Kereszt felmagasztalása.

   Az ereklyét, amelyet később elraboltak a perzsák, Hérakleiosz császár 630 körül szerezte vissza és vitte őrzési helyére – a legenda szerint mezítláb, szegényes ruhában, a saját vállán.

   Az egyház minden évben megüli a Kereszt felemelésének és felmagasztalásának ünnepét. Felemeli a Keresztet, hogy rátekintsünk, és tudatossá legyen, mit vállalt értünk Jézus, és milyen úton kell haladnia minden kereszténynek.

   A kereszt ószövetségi előképe a Mózes által póznára tűzött rézkígyó: aki hittel és bűnbánattal tekintett a kígyóra, megmenekült a marásától. E rézkígyót Jézus is említi Nikodémusnak mint kereszthalála előképét.

   A kereszt hitünk központi jelképe és tartalma. Általa nyertük el megváltásunkat, a kereszt útján mutatta meg Isten irántunk való végtelen szeretetét. Titkát Krisztus feltámadása tárja fel. Jézus Krisztus megfeszítése előtt a kereszt a legnagyobb tehetetlenség és szégyen jele volt; ám feltámadásával a remény, a győzelem és a szeretet jelévé vált. A kereszt az ókori és kora középkori keresztény hitvilágban és művészetben győzelmi jel, az üdvösség fája, amelyen Krisztus királlyá dicsőül.

...Magyar Kurír

A FÁJDALMAS SZŰZANYA

hálaadásunk Máriának az elviselt fájdalmakért

Fájdalmas anya (latin alakjában: Mater Dolorosa) Mária, Jézus Krisztus anyjának egyik, a katolikus egyházban szokásos megnevezése, vallásos tárgyú festmények, szobrok stb. gyakori témája. Az ilyen műalkotások Máriát fájdalmas külsővel ábrázolják. A fájdalom szokásos megjelenítései:

Mária keblébe, testébe, szívébe hatoló hét tőr,

Mária keblébe, testébe, szívébe hatoló egyetlen tőr,

tőr nélkül, szomorú ábrázattal, fájdalmában összekulcsolt kezekkel

kezében töviskorona

kezében kendő, mellyel könnyeit törli

   Ez a megjelenítés nem tévesztendő össze a Pietàval avagy fájdalmas Szűzzel, a keresztről levett Krisztust (térdére fektetve) ölében tartó Mária ábrázolásával.

   Amikor Szűz Mária bemutatja Jézust a templomban, akkor az agg Simeon pap jövendöl Máriának: "A te lelkedet is tőr járja át". Ez a prófétai mondat akkor teljesül be igazán amikor a római katona a már keresztre feszített és meghalt Jézust lándzsával átdöfi. A katolikus egyház úgy tartja, ekkor válik Szűz Mária szenvedése eggyé Jézuséval. Az élő anya ugyanis jelen volt, ott állt fia keresztfája alatt, és szemtanúja volt Jézus szenvedéstörténetének, amely azt jelenti, hogy Krisztus testével szenvedett, de lélekben nem tört meg, az anyja viszont lelkében szenvedett de testével nem tört meg. Így anya és fia, Szűz Mária és Jézus szíve összeforrt ebben a pillanatban, és ennek jogán is helyezik a katolikusok Szűz Máriát a csüggedés közbenjárójává.

   Máriáról, a fájdalmas vagy hétfájdalmú anyáról a katolikus egyház külön nappal emlékezik meg évenként kétszer: a fekete vasárnap utáni pénteken és szeptember 15-én

detalj iz Franjevačke crkve u Subotici

SZENT DÁNIEL ÉS TÁRSAI vértanúk

Maroko 1227.
Sveti Daniel i drugovi mučenici

   A Ferenc-rend első vértanúi (Berárd és társai) után hét évre Illés testvérnek, a rend főnökének engedélyével újabb hét ferences indult el Marokkóba, hogy ott a mohamedánoknak hirdesse Krisztus tanítását és vállalja a vértanúságot. A misszió vezetője Dániel atya, a többiek (Angelus, Samuel, Donnulus, Leo, Nicolaus, Hugoninus) többnyire laikus testvérek voltak. A spanyol kikötővá- rosból, Tarragonából indultak hajón s eljutottak az afrikai kikötővárosba, Ceutá*-ba. Itt néhány napig európai katolikus kereskedők (genovaiak, pizaiak, Marseilles-iek) között hirdették az igét, majd megtanácskozták; hogy vasárnap a mohamedánoknak is prédikálnak. Előző nap, szombaton elvégezték szent- gyónásukat, megmosták egymás lábait (ez a nagycsütörtöki lábmosás szertar- tása), megáldoztak és imádkozva s egymást buzdítva készültek a másnapra. Vasárnap kora reggel titokban bementek a városba, s egyik térről a másikra szaladva hirdették: Csak Jézus nevében van az üdvösség. A szaracénok rájuk támadtak, ütötték-verték őket, s gyalázó szavakkal illették. Elfogták s megkö- tözve az emírhez vezették őket. Az tolmács segítségével kihallgatta s először eszelősöknek tartotta s udvartartásával együtt kigúnyolta őket. Majd börtönbe záratta s nyolc napon át válogatott kínzásokkal törekedett hittagadásra bírni őket.

   A börtönből levelet juttattak ki a város keresztényeihez (ismerősökhöz), melyben többek közt ez állt: „Habár sokat szenvedünk, mégis sok vigasztalás- ban van részünk, s reméljük, Isten elfogadja életünk áldozatát. Egyedül neki legyen tisztelet és dicsőség mindörökké.” 8 nap múlva az emír elé vezették őket. Az kérdezte, megbánták-e, hogy Mohamed ellen és az ő törvénye ellen beszéltek. Ők egyöntetűen válaszolták: semmit sem vonnak vissza, és hogy másképp nem üdvözülhetnek, csak ha hisznek Jézusban és megkeresztelked- nek. A mohamedánok tanácskoztak, aztán egyenként ígéretekkel hitük elha- gyására akarták rávenni őket. Ők inkább készek voltak a halált vállalni, mint hitüket elhagyni. Mire lefejezésre ítélték őket. A hat nagy örömmel futott Dá- nielhez, kezét és ruháját csókolták s kérték, áldja meg őket. „Add rám, atyám, áldásodat, s adj engedélyt, hogy testemet halálra adjam Krisztusért!” Dániel könnyek közt adta rájuk áldását. Akkor ruhájuktól megfosztották, kezüket hát- rakötözték s a kivégzés helyére hurcolták, majd lefejezték őket 1227. okt. 10- én. Földi maradványaikat később a keresztények Spanyolországba vitték, ahol sírjuknál csodák történtek. X. Leó pápa 1520 körül avatta szentté őket.

   Amit Szent Berárd és társai vértanúságánál (jan. 16.) megjegyeztünk, itt is áll: ellen lehet vetni, hogy nem cselekedtek emberi okosság szerint s hogy provokálták a vértanúságot. Mindezt azonban ellensúlyozza jószándékuk és őszinte szeretetük Krisztusért, hogy érte kínzást s vértanúságot vállaljanak.

Imádság:

Mindenható, örök Isten, te megadtad Szent Dánielnek és társainak a ke- gyelmet, hogy Krisztusért szenvedhettek; siess esendő természetünk segítsé- gére, hogy mint a vértanúk, akik nem vonakodtak érted meghalni, mi is ké- szek legyünk hitünkben hűen kitartani.

A mi Urunk Jézus Krisztus által.

 

BOLDOG ALFONZIA klarissza nővér, III. r. (1910-1946)

Teljes neve: A Szeplőtelen Fogantatáról nevezett Alfonzia nővér
Blažena Alfonsa od Bezgrješnog začeća

India déli részén, Arpukara községben született, neve: Muttathupadathu An- na. Édesanyját korán elvesztette, ezért nagynénjéhez került, ő nevelte s járat- ta iskolába. Malabár nyelven beszélt. Amikor eladó sorba jutott, nagynénje ki akarta házasítani, ő azonban a végsőkig ragaszkodott ahhoz, hogy szerzetes- nő legyen. Ezt el is érte: 17 éves korában a Bharanang-i klarisszák konviktu- sába került; a következő évben posztuláns lett, ekkor kapta az Alfonzia nevet. A beöltözése 1930-ban, egyszerű fogadalma 1931-ben volt. Ez az indiai klaris- sza rend nem az igazi klarissza rend, hanem annak egy módosult változata: fe- rences III. rendi klarisszák. Nem éltek szigorú klauzúrában, iskolában is taní- tottak, így Alfonzia is 1932-33-ban, amikor még egészsége engedte. Örökfogadalmát 1936-ban tette le. Alfonzia nővér kitűnt a szerzetesi hivatás nagyra értékelésével, nagy vágy élt benne az evangéliumi tökéletesség és szentség után, és a vágy, hogy Jézushoz hasonlóan ő is áldozattá legyen a vi- lág üdvéért. Betegsége miatt kétségessé vált az örök fogadalom letétele. Imá- jával elérte, hogy annyira csökkent a láza, hogy le tudta tenni fogadalmát.

A szentek tiszteletében is kitűnt: különösen a Boldogságos Szűznek, Szent Jó- zsefnek, Szent Ferenc és Klárának és Kis Szent Teréznek tiszteletében, de őket iparkodott követni is. Szent Ferenc hű tanítványaként a tökéletes örvendezést át tudta élni a betegségben, megpróbáltatásban, megaláztatásban is. Kis Szent Te- réz kis útját járta. Önéletrajza, nemkülönben a Krisztus Követése könyv állandó lelki tápláléka voltak. Szívügye volt a hitterjesztés, sokat imádkozott, másokat is buzdított, hogy imádkozzanak: minden nép találja meg az utat a katolikus Egy- házba. A palajai püspöknek nyilatkozta, hogy neki az az Istentől kapott hivatása, hogy Krisztussal együtt magát áldozatul ajánlja fel a mennyei Atyának az embe- rek bűneiért és az egész világ üdvéért. „Amióta Krisztus menyasszonya lettem - mondta -, azóta Jegyesem megosztotta velem szenvedéseit. Már nem vagyok a magam ura, mert egészen átadtam magamat Jegyesemnek.” Amikor hallott egy püspök betegségéről, azt kérte az Úrtól, tegye rá a püspök betegségét, amit azonnal meg is kapott. Valaki megkérdezte, hogyan tud egész éjszakán álmatla- nul szenvedni, és mit csinál ilyenkor, azt felelte: „Szeretek.” Utolsó éve állandó haldoklás volt. Utolsó napján emberfeletti erővel eltámolygott az oratóriumba, megáldozott. Júl. 28-án fejezte be életét. Másnap már el is temették. 1957-ben a boldoggá avatási eljárás során újratemették, ettől kezdve sírjánál csodás illat volt érezhető. Nemcsak a katolikusok, hanem másvallásúak is felkeresik sírját.

II János Pál 1986-ban avatta boldoggá Indiában, szír-malabár rítus szerint.

Alfonzia nővér vallomása:

„Jézus iránti szeretetből, aki annyi sok szeretettel halmoz el, kész vagyok ar- ra, hogy nemcsak a mostani szenvedéseimet viseljem el, hanem minden más szenvedést is egész a világ végéig. Teljesedjék tökéletesen rajtam Isten akara- ta. Minden legyen szent és jó Jézusom tetszése szerint.”

 

Imádság:

Istenünk, te Boldog Alfonziát arra indítottad, hogy Krisztusért életét áldoza- tul ajánlja fel a világ üdvéért, Add, hogy mi is mindenben keressük Isten aka- ratát és tudjuk követni Urunkat a kereszt útján. Krisztus, a mi Urunk által.

 

 

XII. PIUS pápa - Eugenio Maria Giuseppe Giovanni Pacelli

III. r. Róma, 1876. március 2. – Castel Gandolfo, 1958. október 9.
Papa Pio XII - Eugenio Maria Giuseppe Giovanni Pacelli

   Eugenio Pacelli gazdag arisztokrata család harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot 1876. március 2-án. Ősei a Viterbo közeli Ornano városban éltek, csak néhány évtizeddel Eugenio születése előtt, 1819-ben költöztek Rómába. Nagyapja, Marcantonio Pacelli előbb XVI. Gergely pápa pénzügyminisztere, majd 1851-től 1870-ig IX. Piusz pápa belügyminisztériumi államtitkára, apja Filippo Pacelli (1837-1916) pedig kiváló jogász volt, aki az egyháznak is teljesített szolgálatot. Anyja, Virginia Graziosi (1844-1920) szintén nemesi családból származott, mély vallásossággal és szeretettel vette körül négy gyermekét. Eugenio testvérei közül Francesco (1872–1935) apja példáját követve, jogász lett, nővérét Giuseppának (1874–1955), húgát Elisabettának (1880–1970) hívták. Anyja négy éves koráig nevelte, majd a közeli francia apácákra bízta, akik az Isteni Gondviselésről elnevezett rendhez tartoztak; az írás, az olvasás és a hittan alapelveit négy éven keresztül itt sajátította el. Tíz éves korában a jezsuita rend egykori római kollégiumába került, az Ennio Quirino Visconti Líceumba. Tizennyolc éves korában határozta el, hogy pap akar lenni. Az eddig kiváló eredményeket elért ifjú a híres Caprarica-szemináriumba nyert felvételt, de gyenge fizikuma és betegségei miatt hamarosan kénytelen volt félbeszakítani tanulmányait. Később sikerült családjának kiharcolni, hogy otthon készülhessen a papságra, ahol Msgr. Dufresne atya volt segítségére az iskolai tananyaggal. A tanulmányok kiegészítése végett a híres jezsuita Gregoriana Pápai Egyetemre és egy másik pápai egyetemre is beiratkozott. Ezen kívül állami egyetemen filozófiát, jogot, történelmet és irodalmat hallgatott. Eugenio Pacellit 1899. április 2-án szentelték áldozópappá. Nemsokára lelkipásztori beosztást kapott gyermek- és ifjúkorának legkedveltebb templomában. A teológia és jogi doktorátust is elvégezte. Rendkívüli tudására és buzgóságára sokan felfigyeltek, így történt, hogy megnyerte a híres Gasparri pártfogását, aki segítségével 1901-ben a Szentszék szolgálatába állott. Miután Gasparrit 1914-ben bíborossá nevezték ki, Eugenio Pacelli a kongregáció titkára lett

   Amikor 1914-ben XV. Benedeket pápává választották a híres Gasparri bíboros lett az államtitkár, így Eugenio Pacellit is előtérbe állították. 1917-ben kapott Münchenbe nunciusi kinevezést és még ebben az évben maga a pápa, XV. Benedek szentelte püspökké.

   Azokban az időkben javában dúlt az első világháború, Pacelli, a müncheni nuncius tevékenyen részt vett a humanitárius akciókban, szegényeket támogatott és hadifoglyokat segített. A háború befejezése után tovább folytatta tárgyalásait a német államok kormányaival, így kötött konkordátumot – különösen az oktatás témájában – 1924-ben Bajorországgal és 1929-ben Poroszországgal. 1925-ben megtette azt a fontos lépést, hogy a nunciatúrát Münchenből áthelyezte Berlinbe, a Birodalom fővárosába, hogy ott folytasson tárgyalásokat a német kormánnyal a német katolikus egyházat általánosan érintő kérdésekről. Ez volt az első eset, hogy nunciatúra nyílt egy nem katolikus többségű államban.[1] Eugenio Pacelli mindig is szívén viselte a német katolikusok ügyét. Rendszeresen részt vett a Katholikentagok rendezvényein, ahol beszédet is mondott. A tizenkét éves németországi tartózkodás a német nép barátjává tette. Ezt a barátságot, anélkül, hogy „németbarát” politikát folytatott volna, pápasága alatt is megőrizte, és munkatársai közé előszeretettel választott németeket.[2] Amikor Gasparri bíboros, a híres államtitkár nyugállományba vonult XI. Piusz, Gasparri bíboros régi munkatársát Eugenio Pacellit nevezte ki új államtitkárrá 1930-ban. Előtte 1929-ben elnyerte a bíborosi rangot is. A kúriában senkit sem lepett meg ez a kinevezés; nála alkalmasabb személy nem volt a súlyos felelősséggel járó posztra. Államtitkárként Pacelli pontosan kilenc évig 1939. február 10-ig szolgálta az egyházat. Az államtitkár szervezte meg XI. Piusz enciklikáinak lefordítását, illetve nyilvánosságra hozását is. XI. Piusz szívesen bízta meg államtitkárát személyi képviseletével és küldte külföldre a nemzetközi eseményekre. 1933 július 20-án konkordátumot köt Hitlerrel. 1934-ben Pacelli Buenos Airesbe utazott a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra. 1935-ben Lourdes ünnepségeinek befejezését vezette. 1936-ban az Amerikai Egyesült Államokba látogatott, felkereste az ottani egyházmegyéket és Franklin D. Roosevelt elnökkel is találkozott. 1938. május 25. és 30. között Budapesten képviselte a pápát az Eucharisztikus világkongresszuson.[3] Az államtitkár (Pacelli) kíséretében ott volt Giovanni Battista Montini, a későbbi VI. Pál pápa.

   

   Pacelli, mint XI. Piusz államtitkára jelentősen meghatározta a Szentszék politikai irányvonalát. Majd egy évtizedig végzett példás szolgálatot XI. Piusz mellett, lényegében megosztva ennek a szilárd és öntörvényű pápának eszméit, programját és döntéseit, olykor csillapítva indulatait.[4] Megvalósította a pápa kiegyezési politikáját, számos országgal konkordátumot kötött, mindenekelőtt Hitler birodalmával, ez volt a máig hevesen vitatott Reichskonkordat. (1933. július 14.) A Szentszék célja, ahogy ezt leghatározottabban ki is jelentette, semmiképpen nem a nemzetiszocializmus jóváhagyása volt, hanem egyes-egyedül a német katolikusok vallási jogainak védelme és biztosítása.[5] A német püspöki kar és a katolikusok is erősen óhajtották ezt a megegyezést, főképp azért, hogy a náci német kormánytól kötelező garanciát kapjanak a katolikus iskolák megmaradására. De valóban tartotta magát a szerződéshez a náci kormányzat? Hogy a Reichskonkordat feltételei miként valósultak meg a gyakorlatban, a legjobban a közelmúltban lemondott egyházfő, XVI. Benedek pápa emlékiratai tájékoztatnak. A fiatal Joseph Ratzinger, mint katolikus középiskola tanulója saját bőrén tapasztalhatta a Reichskonkordat megtartásának és meg nem tartásának messzemenő következményeit. „Először úgy tűnt, hogy az állam és az egyház közötti konkordátum biztosítja a régi szokások fennmaradását, azonban hamar kiderült, hogy az egyezséghez való hűség nem éppen erőssége az új hatalomnak. Megkezdődött a felekezeti iskolák elleni harc; az egyház és az iskola eddig fennálló szellemi kapcsolatát le kellett rombolni, a tanítás szellemi alapja a keresztény hit helyett a Führer eszméje lett. A püspökök teljes erejükből védték a felekezeti iskolákat, harcoltak az egyezségbetartásáért: ma is emlékszem azokra a püspöki körlevelekre, amiket a plébános akkoriban fölolvasott. Már akkor kezdett derengeni bennem, hogy az intézményeikért vívott küzdelemben nem a realitás talaján mozognak, hiszen pusztán az intézmények meglétének biztosítása nem használ semmit, ha hiányzik a meggyőződéses katolikus tanári kar.”[6] – írja Ratzinger. Hitler a szerződést természetesen nem tartotta be, a Szentszék 34 esetben tiltakozott az egyezmény megsértése ellen.

   XI. Piusz pápa 1939. február 10-én halt meg. A rendíthetetlen hitű pápa egyszer Eugenio Pacelliről a következő megjegyzést tette: „Sokat dolgozik, jól dolgozik, gyorsan dolgozik”. Majd halkan, mintha önmagához beszélne, megjegyezte: „Milyen szép pápa lesz”. Ezt hallva a Bíborosi Kollégium dékánja, Granito di Belmonte bíboros, dohogva jegyezte meg: „Ez a pápa mindent maga akar csinálni. Legalább annyit engedjen, hogy az utódát mi válasszuk!” A megközelítőleg három hetes gyász után, 1939. március 2-án hatvanhárom bíboros vonult vissza a konklávéra. A bíborosokat ezúttal nem terhelte súlyos gond, mert mindenki az elhunyt pápa államtitkárát és jelöltjét, Eugenio Pacellit emlegette. Egyesek helytelennek tartották az elhunyt pápa közvetlen munkatársát ültetni Szent Péter trónjára, ugyanis ilyen utoljára 1073-ban fordult elő, amikor Hildebrand szerzetes VII. Gergely révén pápa lett. Egyébként sokan a következő ősi közmondást jegyezték meg Pacelliről: Nemo Pontifex in Curia, vagyis a Pápai Kúria emberei közül senki sem lesz Péter-utód. XVI. Gergely megválasztása óta (1831), ilyen eseményre nem került sor. XV. Benedek pápának is előbb el kellett látnia a Bologna érseki tisztét és csak utána lehetett pápa. Ezek a találgatások és indokok nem bizonyulhattak elég nyomósnak, hogy a bíborosok ne Eugenio Pacellire szavazzanak. Eugenio Pacelli érdemei és talentumai révén messze kimagaslott többi bíborostársa közül. Pacelli 1935 óta camerlengo volt, s mint ilyen, irányította az elhunyt pápa temetését és egybehívta, illetve megszervezte a konklávét. Már március 2-án, a délelőtti második szavazás során a volt államtitkár megkapta a szükséges többséget, de ő alázatosságból arra kérte a bíborosokat, hogy fontolják meg még egyszer, valóban őt tartják-e a legméltóbb Péter-utódnak.

   A harmadik szavazás során a bíborosok továbbra is kitartottak elhatározásuk mellett, így Eugenio Pacelli lett az új pápa. Ekkor a Sixtus-kápolna kéményéből felszállt a fehér füst, ami az új pápa megválasztását jelezte. Ez volt a XX. század legrövidebb konklávéja. A Sixtus-kápolnában megkérdezték, hogy milyen nevet választ magának, ő egyértelműen azt felelte, hogy „Piusznak hívjatok”. Ezzel azt jelezte, hogy ő is folytatja elődje, XI. Piusz útját. Ezután a rangidős diakónus-bíboros a Szent Péter-bazilika erkélyén kijelentette: „Annuntio vobis gaudium magnum; Habemus papam: Eminentissimum ac Reverendissimum Dominum, Dominum Eugenium Sanctae Romanae Ecclesiae Cardinalem Pacelli, qui sibi nomen imposuit Pium (XII).” Nem sokkal később XII. Piusz már a pápai díszöltözékben jelent meg ugyancsak a Szent Péter-bazilika erkélyén és áldást osztott. Ezzel megkezdődött XII. Piusz pápasága.

 

  

   Jelentős újításokat vitt véghez az egyház belső életében is. Elsősorban a Mária-tiszteletet mélyítette el, kimondta Mária mennybevételének dogmáját, az egyház fogalmát és feladatát két körlevelében domborította ki. Tévedések ellen óvott az 1950-ben kiadott Humani Generis kezdetű enciklikájában, új irányt szabott a biblikus tudományoknak, megreformálta a breviáriumot, a misekönyvet és az egyházi zenét, 33 boldogot szentté avatott,[23] köztük Árpád-házi Szent Margitot. A modern kor követelményeivel szemben általában megértést tanúsított, de alulról és kívülről jövő újításokat már nem fogadott el. Piusz világegyházat akart. Számos Európán kívüli országban felállította az egyházi hierarchiát és több nem európai bíborost nevezett ki. Az egyház egyetemességét erősítette az a fáradozása, mellyel a bennszülött papság nevelését, számának emelését, a missziók ügyének fellendítését mozdította elő. A további korszerű reformok kidolgozására elkezdte egy egyetemes zsinat előkészítését. Utóbb azonban ő és munkatársai visszariadtak a zsinat gondolatától, mert attól tartottak, hogy a zsinaton kitör a harc a korszerűsítést követelő és a változatlansághoz ragaszkodó püspökök között. Attól is féltek, hogy a zsinat résztvevői követelni fogják a központosító pápai kormányzat visszafejlesztését, a vatikáni hivatalnokrendszer lényeges átalakítását és olasz jellegének megszüntetését.[24]

   Negyvenegy enciklikája jelent meg és körülbelül ezerszer lépett fel nyilvánosan. Egyike volt a legtöbbet tanító pápáknak. Nagy gondja volt arra, hogy a világ eseményeiben mindig a keresztény elvek érvényesüljenek. Jelentős szerepe volt abban, hogy az 1956-os forradalom után nem került sor komolyabb véres megtorlásra. Három enciklikát adott ki a magyarok miatt és mellett, még a rádióban is felszólalt e nemzet sorsáért. Segítséget kért, vagy legalábbis a harcok és a vérontás végét, de szavai süket fülekre találtak.

 

Imádság:

Istenünk, te boldogemlékű XII. Piusz pápát egész Egyházad pásztorává ren- delted, és az erényes élet és bölcs tanítás fényével övezted. Add meg nekünk, hogy jótetteink világoskodjanak az emberek előtt, szeretetünk pedig szüntele- nül előtted égjen.

A mi Urunk Jézus Krisztus által.

 

Isten szolgája CHEVRIER* ANTAL , Lyoni

pap, III. r., rendalapító (1826-1879)
Blaženi Antun Chevrier , Lyonski (1826-1879)

   Egyszerű családban született Lyonban. Először a párizsi külmisszió iránt ér- zett vonzódást, de aztán egészen hazája szegényei evangelizálásának élt. 1857-től a lyoni „Gyermek Jézus Városának” lett lelkésze, aztán egy társával és két nővérrel gyermekek első áldozási előkészítésével kezdett foglalkozni. A St. André plébánia mellett megvett egy Prado nevű ismert nagy tánctermet. Jövendő két közösségének ez lett első „háza” és későbbi központja. A szegény gyermekeket gyűjtötte össze, húsz éven át tanította őket. Megérte, hogy első tanítványai átvették és folytatták életművét. „Isten és a lelkek; magunkért sem- mit, mindent Istenért és a lelkekért” - ez társainak szóló utolsó tanítása.

  Antal atya két alapítása: A Prado - világi intézmény a szegény gyermekek szolgála- tára. Tagok száma kb. 900. Prado Nővérei. 1925 óta közös életet folytató tár- saság, a ferencesek nagy családjához tartoznak. Szegény gyermekeket és az Egyháztól távol állókat szolgálnak mintegy 50 házban, Franciaországon kívül Marokkó, Chile, Algéria, Banglades, India, Dél-Korea. Chevrier atya boldoggá avatása folyamatban van.

   „Mivel Jézus Krisztus megragadott minket és elindított követése útján; mi- vel ő alázatos és szegény és a szegényeket helyezi első sorba; mivel ő minden ember Világossága és élete, az örömhír hirdetőiként akarunk élni. Hisszük, hogy az emberek mindennapi életük szívén találkozhatnak Istennel. Hisszük, hogy a társadalom peremére szorultaknak van mondanivalójuk a világ számá- ra. Hisszük, hogy a barátság, a közös küzdelem és a biztonság kockáztatása örömöt és reményt ébreszt. Jézus Krisztus szegénységének útját választjuk, mert ez a szabadság és a szeretet útja.”

A Prado Nővérei Életszabályából.

 

Imádság:

Istenünk, te Antal szolgádat arra hívtad, hogy a szegények felkarolásáról in- tézményesen gondoskodjék. Add, hogy kövessük példáját, aki téged fáradhatatlan buzgósággal tisztelt és a szegényeknek kifogyhatatlan szeretettel viselte gondját. A mi Urunk Jézus krisztus által.

 

      

Pages